Fajta neve: Sprisumautwin A fajtán belüli lovak magukban hordozzák a négy évszakot. Mikor megszületik a csikó, a testén elöl a tavasz, hátul a nyár jegyeit hordja: sörénye fű és virágok nőnek ki belőle, a hátáról indák lógnak le, és a patája nyomán kizöl- dül a fű. A farkában napkitörések zajlanak le, és lángol a két hátsó patája. Ha dühös lesz, könnyen felgyújthatja az erdőt nyáron, innen erednek az erdőtüzek. Mikor a csikó felnő, lassan előtűnnek rajta a következő két évszak jegyei. Kétéves korára a sörénye hosszúra nő és kifakul, levelek lógnak ki belőle, melyek a fákról esnek le, és beleakadnak a hosszúszőrökbe (a legenda szerint innen származnak a az olyan különleges levelek, melyeknek csak az erezetük maradt meg). A ló nyaka folyton nedves a vízcseppektől, hiszen ősszel rengeteget esik az eső. A lapockájából kiáll egy száraz ág, melyeken száradó levelek vannak. Ritka ugyan, de megesik, hogy egy ilyen ló elhagyja az összes levelét, és ilyenkor teljesen téllé változik. A fajta felnőtt képviselőinek fara már tél: jégtáblák borítják a combját, és jégkristályok a farkát. A térdéről és csánkjáról jégcsapok lógnak le, a hátán pedig hó van, ami mikor fut, egyre nagyobb mennyiségben hullik a földre. A Sprisumautwin a világ minden pontján megtalálható, de nagyon, nagyon ritka. Általában egy-két egyed él belőlük az adott kontinensen. Van olyan hely (pl. Afrika), ahol a Nap közelsége és a szárazság miatt a ló felnőtt korában is nyár marad. Azonban Európában és Amerikában mind a négy jelleme megállja a helyét. A fajtába tartozó állatok mindegyikének egyedi és sajátos jelleme van, de a csikók általában bohókásak, míg a felnőtt lovak komolyak és nagy a felelősségtudatuk. Intelligensek és értelmesek: tudják, hogy az emberek veszélyesek lehetnek, ezért is nem látta még emberi lény. Ezenkívül kiválóan rejtőzködnek. Nagyon szeretnek inni, főleg csikó korukban, mert a növényeknek tavasszal és nyáron is sok folyadékra van szükségük. A Sprisumautwin átlagos lovak csikójaként születik meg, szóval bárhol előfordulhat egy ilyen ló, de senki nem tudja, hogy hogyan és miért jön létre. A fajta története: A réges régi Írország nedves lankáin, melyeken még ember sosem járt, élt egy pár lóból álló dacos ménes. A vezető mén kegyetlen volt és zord: egyáltalán nem értett a méneshez, azonban a lovak féltek tőle, így nem mertek lázadni. Volt viszont egy bátor, fiatal kanca köztük, kinek elege lett ebből a terrorból, és egymaga rontott neki a vezérnek. A hatalmas, fekete csődör könnyen legyőzte a törékeny kancát, és messzire űzte az Ír dombokról. A kanca lassan eltűnt a ködben, és soha nem is látta senki többé. A legenda úgy tartja, hogy futása közben találkozott egy szintén fiatal, hozzá illő csődörrel, akivel aztán együtt folytatták útjukat. Folyamatosan vádoroltak: még első csikójuk megszületésekor is csak egyetlen egy napra álltak meg. Észre vették azonbnan, hogy a tejfehér csikóra elöl fűszálak és virágok ragadtak, a farát azonban megperzselte a Nap, és narancssárga színű lett. A ló farka magában hordozta a napkitöréseket, és olyan forró volt, mint maga az égitest. Ahogy a csikó cseperedett, a feje lassan bebarnult, és hosszúra nőtt sörényébe ősz tarkította levelek hullottak. Egyszer megbotlott, és egy száraz ág az oldalába szúródott, azonban a csikó nem pusztult el: az ág belenőtt a testébe! A ló fara hideg volt, farka jégkristályos, combja jégtáblás, a hátáról pedig hó hullott. Az írek úgy tartják, hogy ez a különleges fajta csak pár egyedben képviseli magát, és hogy azóta is nomád életmódot folytat: folyamatosan vándorol, ki tudja, hogy hova... Azt azonban, hogy miért alakult ki, senki sem tudja. A Sprisumautwin név egyébként az ír (angol) évszakok neveinek kezdése: Spri mint spring, sum mint summer, aut mint autumn, win mint winter. Azt tartják, hogy ezek a lovak mindenhol megélnek, ezért is van belőlük mindenhol. A fajta lovai csak pár centivel lógnak túl a póni magasságon: általában 150-153 cm. Ez azért lehetséges, mert az Ír fajtából, a Connemara póniból alakulhatott ki. A kancák és a mének is azonos méretűek, csupán a csődör egyedek védelmezőbbek, míg a kancák bátrak és merészek.