 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Lovakkal kapcsolatos irományok (versek, novellák...)
| Lajura (15249) - 1. 11.10.20 21:27:15 | ||
|
 --És akkor ezennel megnyitom ezt a témát!--
 Négy évvel ezelőtt... Elsa Bloom vagyok. Ma 5 éves. Szemem holdvilága a kezdeteknél kihunyt. Nem látok semmit, de érzek, s hallok sok mást. - Boldog születésnapot Elsa! - ölelt körül Amy Fluost , és Bary Bloom, szerető szüleim. - Mondd csak, mit kívánnál kislányom? - kérdezte édesapám. “Látni... látni akarom a lovakat...“ vágtam volna rá... Ha... láthatnék. Lehuppantam a földre, és ezt szipogtam: - Érezni a kis pacik illatát... De ti úgysem visztek el a lovardába, ugye? ---Folyt. köv. csak mennem kell verset tanulni--- | |
| MagyarHidegvérű (81500) 14.07.27 18:23:28 | ||
|
Remélem tetszik!
És légyszíves írjatok rá kritikát! | |
| 666 (86916) 14.07.28 14:34:33 | ||
|
Szia!
Nagyon jó!!! kérlek írd tovább!!! | |
| MagyarHidegvérű (81500) 14.07.29 10:32:44 | ||
|
Úgy látom nem kapok több kritikát. Na mindegy, azért köszönöm. Hozom a következő fejezetet. | |
| MagyarHidegvérű (81500) 14.07.29 10:35:32 | ||
|
Silver Darkness - Az ezüst sötétség Hihetetlen történet Wyne besétált a magas férfi mögött a szobába. Warren kicsit lemaradva követte a hát a mögött. Tanu csettintett, mire az ajtó minden tétovázás nélkül bezáródott mögöttük. Újabb csettintés: a terem közepén egy asztal tűnt elő, körülötte öt székkel. Az asztal közepén egy mini gong foglalt helyet, mellette az ütőjével. Wyne úgy meglepődött ennek láttán, hogy még rákérdezni is elfelejtett. Tanu letelepedett egy székre, és lovagló-ülésben az asztal felé fordult. Fogta a kicsi ütőt, amely a kezében még kisebbnek tűnt. Megütötte vele az apró gongot, mire az elkezdett rezegni. - Amíg a gong rezeg, senki nem tud kihallgatni minket – mondta a férfi. Wyne csak bólintott, még mindig nem jött meg a hangja. - Szóval elmesélek nektek egy ősrégi történetet, de amit most mondok, az soha, semmilyen mértékben nem hagyhatja el ezt a termet… Még egy bólintás. Tanu elégedetten nyugtázta, és belekezdett a história elmesélésébe: - Nagyon – nagyon régen élt egy mágus. A mágus kezében volt a világ összes mágiája, szinte legyőzhetetlen volt. Aztán egyszer kénytelen volt egy ember ellen fordítani a hatalmát, és akkor rájött, hogy a hatalom nagyon veszélyes tud lenni, főleg, ha egyetlen ember kezében van az összes. Hamarosan tíz felé osztotta az energiáját, hogy többé senki ne használhassa egyszerre az összes mágiát. A tíz felé osztott energiából született tíz nagyon tiszta teremtmény, az unikornisok. Az unikornisok elszigetelve éltek, mind az emberektől, mind egymástól. Aztán megtörtént: a Baj. Egy ártatlan bányász rászabadította a világra az idők kezdete óta bebörtönzött Lélekvándorok Úrnőjét. Az Úrnőnek az a különleges képessége, hogy bele tud költözni bármilyen lény tudatába, hogy aztán megtörje az akaratát, és irányítást nyerjen a testén. Amikor ez megtörténik, megöli a kiválasztottját, és minden egyes ilyesfajta győzelemmel nő az emberiség feletti hatalma. Bármilyen teste is van, mindig keresi az unikornisokat, mert egy levágott unikornis szarv elengedhetetlen számára, hogy saját testet öltsön, és ne mások testében kelljen élnie. Viszont ha elég ember akaratát megtöri, az is hasonló hatással járhat számára, csak az a lassabb megoldás. Ha sikerül testet öltenie, akkor maga alá utasíthatja a Földet, ami a legfőbb célja. Ő akar minden földet, és minden hatalmat. Az unikornisok, hogy elrejtőzzenek előle, megosztották életerejüket és mágiájukat tíz emberi lénnyel, és titkukat egy másik emberel. Azok, amelyek megkapták energiájuk egy részét, a Lovas nevet viselik. A Lovasok hatalma generációról – generációra öröklődött a családjukban. A Lovasok, ha már teljen, tisztában vannak a képességükkel, fel tudják venni a saját unikornisuk alakját. Mai napig tíz Lovas él szerte a világban. A tizenegyedik, aki tud a titokról, még sincsenek mágikus képességei az Őrző. Az ő titkuk is öröklődik a családjukban. Azért van szükség Lovasokra és Őrzőkre, mert ha egyesítik erejüket, a Lélekvándorok Úrnője megsemmisül. Én vagyok az utolsó Őrző, a titkot nagyapám osztotta meg velem, aki szintén Őrző volt a maga idejében. Sokáig vonakodtam megkeresni és összegyűjteni a Lovasokat, - mert ez az Őrző legfőbb feladata, a védelmük mellet – mivel személy szerint én úgy vélem nagy hiba lenne újra egyesíteni a mágiát. De az utóbbi hónapokban az Úrnő egyre erősebb, és gyűjti maga köré az alattvalókat. Soha nem látott aktivitást mutatnak, a jelek szerint készek a háborúra. Nekünk a NUME – nak is készen kell állnia. A NUME annyit jelent: Nemzeti Unikornis Mentők Egyesülete. Warren apja jó barátom volt, ő is Lovas. Warren már kicsi kora óta tudja a küldetését. Mikor az apja meghalt, hozzám került, de még nem teljesen ura a képességének. Sokáig kutattam a többi Lovast, és akkor megtaláltalak téged, Wyne. Tanu befejezte a történetet, és várakozással teli tekintettel nézett a lánnyal. Wyne egy pillanatig még mérlegelte a történteket, majd olyan hevesen állt fel, hogy a széke hátrabillent. - Ez az egész egy nagy unikornis – marhaság! Szóval én titokban egy unikornis vagyok, és azzá tudok változni?! – Wyne már fel - alá járt a betonpadlón. – Nevetséges! Már csak azt nem értem, hogy hihettek ti ilyesmiben! Warren szó nélkül felállt, és Wyne – nak hátat fordítva a túlsó fal felé fordult. Felugrott, tökéletes hátra szaltót mutatott be. Állásba érkezett, kezeit maga elé nyújtva állt egy darabig. A tenyere gőzölögni kezdett, majd kék anyag lövellt ki, egyenesen a falra. Amikor a falhoz ért az anyag, megszilárdult jéggé változott. A jég az egész falat beborította. Warren csak ekkor emelte fel a tenyerét, és megfújta őket, mert még mindig gőzölögtek. Wyne hátraesett meglepetésében, a kemény betonra esett, a hátsójával. Most már értette, hogy miért volt olyan hideg a fiú keze, és az egész unikornis – história hihetőnek tűnt. | |
| MagyarHidegvérű (81500) 14.07.29 10:36:06 | ||
|
Végül is árvaházi élete folyamán hányszor álmodozott ilyen kalandokról, amelyekről ő csak olvashatott. És most maga is egy ilyen részese lehet!
- Minden kétséget kizáróan elég meggyőző bemutató volt – mosolygott Tanu. Wyne habozott egy pillanatig, kétségek árasztották el. - Biztos, hogy én vagyok ez a bizonyos Lovas? – kérdezte. – Soha semmi különös nem történt velem, mindig teljesen normális gyerek voltam. - - Biztos? – kérdezte Tanu. Wyne az emlékei között kutatott. Felrémlett benne egy eset, ami enyhén szólva különös volt. Az egyik nevelőnő – így hívták az árvaház dolgozóit – le akarta szidni, és súlyos büntetést akart kiszabni rá: egész napra a pincébe zárni mindenfajta étel és ital nélkül. Azonban ő annyira remélte, hogy végül meggondolja magát, és megbocsát, míg ez végül megtörtént. Ez azért volt különös, mert rendszerint senkinek nem kegyelmeztek. - De – mondta végül. – Egyszer mintha irányítottam volna valakit a gondolatommal. Tanú örömmel nézte. - Biztos voltam benne, hogy Lovas vagy, mert a terem, amelybe beléptünk csak a Lovasokat és Őrzőket engedi be. De most már tudjuk is melyik unikornis képességével rendelkezel, a te unikornisod Apfoys, aki az elme feletti irányítás unikornisa. - Azaz? - Képes vagy valakit álmában irányítani, a gondolatoddal jobb belátásra bírni, hallani a gondolatait. - Király! – kiáltott Wyne. - Hamarosan megtanulod kezelni a képességedet, és akkor tudatosan is tudod majd őket használni. - Remek! És mikor kezdjük! Tanú rámosolygott: - Most azonnal! | |
| -Anna- (56551) 14.07.29 12:57:26 | ||
|
20. fejezet: Gyilkosság Tüsszentettem egy nagyot. Francba gondoltam ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan meg lehet fázni? Bár hozzá kell tennem, hogy már legalább fél órája kint szaladgáltam az esőben, és ez nagyban hozzájárult egészségi állapotom romlásához. De most nem törődtem vele. Egy örökkévalóságig tartott, mire megláttam az istálló épületét. Lélekszakadva rohantam, minél előbb véget akartam vetni ennek a rémálomnak. Mi van, ha Charles kiszabadult? Mi van, ha megsebesítette Luckast? Vagy ami még rosszabb: mi van, ha...? Mi van, ha rémeket látsz? ugrott be a békés, mosolygós Luckas arca. Az emlék úgy mellbevágott, hogy meg kellett állnom. A térdemre támaszkodva, vadul lihegve csodálkoztam. Mikre nem képes az agyunk! Még a leglehetetlenebb helyzetekben is előránt rég elfeledett emlékeket, amik valószerűtlenül illenek a szituációba. Azt hiszem, “a történelem ismétli önmagát“ állítás rám duplán igaz. Észre sem vettem, milyen közel kerültem az istállóhoz. Léptek zaját hallottam. Csak óvatosan! szólalt meg a fejemben Luckas hangja, amikor nekilódultam, azzal a szándékkal, hogy berontok az istállóba és megnézem, ki lépked. Helyette megfogadtam a tanácsot és ugyanoda húzódtam, amikor Fred és Charles beszélgetését hallgattam ki. A léptek futás hangjává sűrűsödtek, míg végül elhalkultak és belevesztek az eső morajlásába. A személy - akárki is volt az - a másik ajtón hagyta el az istállót, méghozzá elég sietősen. Amikor végiggondoltam a lehetőségeket, a fejemben megkondult a vészharang. Az esetleges veszéllyel mit sem törődve, kétségbeesve, hogy talán a legrosszabb látvány tárul a szemem elé, berontottam a helyiségbe. - Luckas! - kiáltottam elfúló hangon. Sajnos, a gyanúm beigazolódott. A nyerges ajtajának zárja szét volt lőve, Luckas pedig a földön feküdt - fejénél egy hatalmas vértócsa. Fejbelőtték. Legszívesebben sikítottam volna, elszaladtam volna innen, jó messzire, ki a világból - helyette térdre rogytam egykori barátom mellett, s egy hangot sem bírtam kinyögni a feltörő könnyektől. A kezembe temettem az arcomat, és meg-megrázkódó vállal zokogtam. Nesze neked, látomások! Miért kell ennek pont velem megtörténnie?! Megmentettem egy bűnözőt, hogy elveszítsek egy barátot - jó csere, mondhatom! Hogy szúrhattam el ennyire? Végig azt hittem, hogy jót teszek. Hogy jó irányba tartok. És most itt a végeredmény. Nesze neked, Emma! Miért?! Hogy tehetném jóvá... Hogy történhetett meg mindez? Természetesen az egész az én hibám. Az enyém... csak az enyém... hogy lehettem ennyire ostoba...? A gondolataim egyre összefüggéstelenebbek lettek, végül már csak a bűntudat, a gyász és az önmarcangolás foszlányai keringtek bennem, feledtetve minden mást. Míg végül meghallottam azt az ismerős hangot, amit legtöbben csak addig hallunk, amíg elhúz mellettünk az utcán: a rendőrautó szirénáját. A zokogás alábbhagyott, mintha a levegőt is kicsit lassabban vettem volna. Résnyire kinyitottam a szemem, s észrevettem azt, amit először nem: Luckastól jókora távolságra rúgva egy kis mobiltelefon hevert. Luckasnak volt ideje felhívni a rendőrséget! Lassan, nagyon lassan összeállt a kép. Fred megkötözve, Charles pedig elszökött, de ha van elég bizonyíték, akkor talán nem csak a gyilkosságot vizsgálják ki, hanem... gyorsan körülnéztem, segítséget keresve. A nyerges ajtaja mellett megpillantottam egy saras patakaparót, s már tudtam is, mit fogok tenni. Nem tudom, miért tettem. Talán előre megéreztem, hogy... szóval felkaptam a kaparót, a falinaptárhoz fordultam, és szabálytalan vonalvezetéssel, girbe-gurba betűkkel, de talán még olvashatóan felírtam: “A lovak a hátsó istállóban lopottak. Az egyik tolvaj megkötözve a karámban, a másik elszökött. A karámban lévő ló is lopott.“ Nem tudtam, mit írhatnék még. És nem is volt már rá lehetőségem. A kaparó kihullott a kezemből, és még mielőtt észbekaphattam volna, a földön találtam magam. Nem éreztem semmit, egyáltalán semmit, gondolatok és reakciók nélkül hallgattam az erősödő szirénát, majd ahogy a kocsi lefékez, a léptek zaját nyikorgó kavicson, és... és aztán semmi. Már nem is hallottam semmit. Szorosan lehunytam a szemem, bár nem lett volna rá szükség, mert amúgy sem láttam semmit. Tudtam, hogy mi következik, ezért csak hagytam magam. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit. Csak hagytam, hogy sodorjon az idő áradata. Nem tudom, meddig feküdtem a földön, de amikor magamhoz tértem, akkor sem mozdultam hosszú ideig. Végül lassan kinyitottam a szemem, de beletelt egy kis időbe, mire látni is tudtam. De így is csak üveges szemmel meredtem magam elé. Egészen addig, amíg meg rázkódtam egy váratlan tüsszentéstől. | |
| -Anna- (56551) 14.07.29 13:12:57 | ||
|
Ez most... nagyon furi lett. Ezt a fejezetet tessék nagyon megkritizálni, mert nekem nem tetszik. És ígérem, hogy a közeljövőben többet fogok írni, csak ha megírtam egy fejit és nem kapok rövid időn belül kommentet, akkor lelohad a kedvem és sokáig ide se nézek.
És Dóry: a te törid ha jól emlékszem csak 12 fejezetből állt, az enyim meg mán a huszadiknál jár és még nincs befejezve. | |
| MagyarHidegvérű (81500) 14.07.29 13:42:30 | ||
|
-Anna-: szerintem jól tudsz, írni, nem tudom mi nem tetszik neked...
Az én kedvem is elmegy az írástól, ha nem kapok gyorsan kritikát! | |
| -Anna- (56551) 14.07.29 18:17:44 | ||
|
21. fejezet: Minden változik Kényszerítettem magam, hogy felálljak. Vajon mennyi lehet az idő? Nem tudtam. Még mindig zsibbadt voltam. Mintha az agyam nem akarná, hogy felfogjam a történteket. Luckas nem volt többé. De akkor vajon... Ábránd is itt van-e? Túl fáradt voltam a gondolkodáshoz. Már arra sem emlékeztem, miért vagyok itt egyáltalán. Odasétáltam az istállóajtóhoz, amin bejöttem, és erőtlenül nekitámaszkodtam, hátha kinyílik. Természetesen nem nyílt ki. Vettem egy nagy levegőt, hogy megpróbáljak némi életet is vinni a mozdulataimba, de ekkor a nyerges ajtaja bevágódott mögöttem. - Na ne... ez tiszta de ja vu - motyogtam az orrom alatt, még arra sem véve a fáradságot, hogy megforduljak és megnézzem, mi történt. Ezért aztán hideg zuhanyként ért az ismerős hang: - Minden rendben, Emma? - na, erre mintha visszaszállt volna belém az élet: megpördültem a tengelyem körül, és hatalmas, csodálkozó szemeket meresztettem... Luckasra. Nem tudtam elhinni. Ő volt az, teljes életnagyságban. A fejemben kavargó gondolatokkal, némán bámultam, amíg a férfi átsétált az istállón, és segített nekem kinyitni az ajtót. Tehát nem halt meg. De hogyan... Hisz láttam! sehogy sem fért a fejembe. De szerencsére azt az egyet felfogtam, hogyha nem viselkedek normálisan, akkor hülyének fog nézni. Ha nem ő, akkor más. - Minden rendben, Emma? - ismételte meg a kérdést aggódva. - Igen... minden rendben. Csak örülök, hogy élsz - mosolyogtam rá. Ő pedig visszamosolygott. Bár ebben a mosolyban volt valami, ami nem illett oda, de ezen most nem filozofáltam. - Ábránd... - csúszott ki a számon, habár eszem ágában sem volt tudtára adni, mennyire aggódom kedvencemért. - Mi van vele? - nézett rám furcsán. - Ööö... amikor legutóbb otthagytam a karámban, nagyon nyugtalan volt - improvizáltam. És jól. Ugyanis ez volt a valóság, habár csak később jöttem rá, hogy az igazat mondtam. - Mostmár jól van. A kis barátod lenyugtatta - mosolygott rám. Hogy mi?! A kis barátom? a csodálkozástól annyira ledöbbentem, hogy majdnem megálltam a legelőhöz vezető utunkon. De szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. - Az jó. Amikor odaértünk Ábránd legelőjéhez, két dolgot is észleltem: először is, hogy lekerült a kerítésről a “Vigyázat! Életveszély!“ felirat, másodszor, hogy George a kerítésen belül áll és Ábránd fejét simogatja. Na, ez volt a nem mindennapi. Aztán beugrott. Mivel Ábránd nem ölt meg senkit, ezért George-nak sincsenek kételyei vele szemben, tehát... tehát minden rendben van. Azt hiszem, jobb lesz, ha elfelejtem a múltat, és a mának élek. Igen, ez mindenféleképpen jobb lesz így. Bemásztam a kerítésen és egyenesen a mén felé vettem az irányt. Amaz egy hangos, vidám nyerítéssel köszöntött, elhúzta a fejét George-tól, és hozzám ügetett. Nevetve megpaskoltam a nyakát. - Hé! Ez a ló jobban kedvel téged, mint engem! - durcáskodott George, de a szeme mosolygott. Ábránd a fejével kedvesen megbökdöste, mire ő sem bírta tovább, és elnevette magát. Úgy tűnt, a csődör élvezi, hogy a figyelem középpontjában lehet, mert horkantott egyet. Nyomtam egy puszit az orrára, mire ő hozzámdörgölte a fejét. Míg mi Ábránddal bohóckodtunk, nem vettünk észre valamit, ami talán fontos lehetett volna számunkra. Legalábbis nekem biztos, hogy fontos lett volna. Észre sem vettem, mennyire elment az idő. Mire észbekaptunk, már besötétedett. - Mennünk kéne - szólalt meg George. - A többiek már biztos minket keresnek. Ebben teljes mértékben egyetértettem. Ábránd panaszosan nyerített utánunk, ezért fájó szívvel hagytam ott. Miközben a szállás felé baktattunk, végignéztem a mellettem sétálgató George-on. Vajon tényleg minden ugyanúgy van és csak az ő hozzáállása változott meg? Vagy megváltozott más is? Eszembe jutott a Laurával - nemrég - folytatott beszélgetésem, és megborzongtam. George oldalra sandított, és kérdően nézett rám. Nyeltem egyet. - Mi... - kezdtem bele, de meggondoltam magam. - Mióta voltál ott Ábrándnál? - Azóta, hogy te berohantál az istállóba - sóhajtott, mintha gyónna. - Tudod... nem csak te vagy az egyetlen, aki kijárt ahhoz a lóhoz. Én is gyakran voltam nála. Féltem tőle... nem tudom, miért. Emma, én még sohasem féltem. Legalábbis ennyire nem. Ennek akartam véget vetni, ezért látogattam meg azt a lovat... és... láttam, mennyire jóban vagytok egymással. Megpróbáltam én is közelíteni felé, de minden alkalommal ugyanúgy elutasított, mint téged először. Aztán... a legutóbbi beszélgetésünk után megváltozott a hozzáállásom. Nem tudom miért... nem emlékszem... - a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni. Elmosolyodtam. - De mostmár téged is elfogad, igaz? - kérdeztem. - Igen - villantotta rám azt az ismerős vigyorát. - George, Emma! - hallatszott az ofő kiáltása, mire mindketten összerezzentünk. - Hol voltatok? Jaj. | |
| -Anna- (56551) 14.07.29 18:25:56 | ||
|
MagyarHidegvérű: elolvastam a törid. És csak most vettem észre, hogy a borítón lévő lónak szarva van O.o Ennyit a tökéletes megfigyelőképességemről. No comment. Szóval, nagyon jól írsz, nagyon egyedi vagy és tényleg jól le tudod írni az embereket. Nekem egyedül - kényes olvasó létemre - az nem tetszett, ahogy Warren “bemutatóját“ leírtad. Kétszer is el kellett olvasnom, mire felfogtam. Tudom, hogy a te fejedben megvan minden egyes mozdulat, hajszálpontosan, részletesen, aprólékosan. De szeretném, ha a jövőben ezeket a mozdulatokat az olvasónak is pontosan úgy közvetítenéd, ahogy az a te fejedben van. Ez az író legkedvesebb és egyben legfárasztóbb, legnehezebb feladata: olyasmit leírni, ami már megvan, de nincs papírra(ez esetben képernyőre) vetve.
Remélem nem fárasztottalak le a kommentemmel :D | |
| MagyarHidegvérű (81500) 14.07.29 21:21:20 | ||
|
Köszönöm a kritikád. Nekem is tetszik a te történeted, az elejétől elolvastam, egyébként.
A leírással kapcsolatban sajnos nem tudom hogy segíthetnék magamon, mert semmi más nem jut eszembe, amivel, jobban leírhattam volna a mozdulatot. Egyébként a következő rész holnap jön. Azért nem rakom be most, mert az otthoni gépemen van, és most a nagymamámnál vagyok. | |
| Dicsőség-Útja (84917) 14.07.30 14:47:39 | ||
|
Silver Darkness - Az ezüst sötétség Félelmetes hatalom Tanu csettintett egyet, és az asztal, a székekkel és a gonggal együtt eltűnt. Wyne most már kevésbé meglepődve szemlélte a műveletet. Ezek után Warren ismételten bemutatót mutatott nekik. Hamarosan már az egész szoba jégbe volt fagyva, beleértve az ajtót is… Wyne végigfutatta az ujjait a jeges felületen, amely meglepő módon kevésbé volt hideg, mint a normális jég. - Warren képessége a fagy – magyarázta Tanu. – De mivel az unikornisa nagyon messze esik tőlünk, a képessége elég gyenge. Legalábbis egyelőre. Azt még nem mondtam el, hogy minden Lovasnak vannak rejtett képességei, amelyek csak akkor kerülnek napvilágra, mikor a Lovas érintkezésbe lép az unikornisával. - Ühüm… - kommentálta Warren, miközben kezei között egy delfint ábrázoló jégszobor nőtt. - Most te jössz! – nézett Tanu a lányra. – Wyne, a te képességed lehet az egyik legerősebb, de csak akkor, ha megfelelően használják. Wyne kételkedve nézett Tanu – ra. - Mit kellene tennem? - Egyszerűen koncentrálnod kell arra, amit el akarsz érni, és minden más gondolatot félre kell tenned. - Értem… és min… úgy értem: kin kellene ezt gyakorolnom? - Warren lesz a kísérleti nyúl. - Mi?! Én?! – tiltakozott a fiú. – Na, ne! Azt már nem! Majd Tanu – n kísérletezgetünk! - Aha, csak szeretnéd – vigyorgott a férfi. - És miért is nem? – kötötte az ebet a karóhoz a fiú, aki láthatón nem igazán lelkesült fel attól, hogy egy lány az emlékei között kutasson. - Azért, mert én olyan titkokat tudok, amelyekhez nektek semmi közötök, arról nem is beszélve, hogy ha az én elmémbe akarnál behatolni, akkor nagy bajban lennél, mert én még egy hazugságvizsgálót is átvertem egyszer… - Komolyan? – kérdezte Wyne. - Ez mikor is volt? – gyanakodott Warren. - 2007 – ben, amikor az Úrnő ehhez hasonló aktivitást mutatott, és a rendőrség a fejébe vette, hogy nekem biztosan közöm van a különös gyilkosságokhoz, ezért elhatározták, hogy kifaggatnak. Azt mondtam, nem tudok semmiről, még csak nem is olvastam ezekről a bűntényekről. De mivel szerintük mégis volt hozzá valami közöm, elhatározták, hogy hazugságvizsgálóval is kifaggattak. Természetesen ugyanazt mondtam, de a gép azt mutatta igazat mondok. Ezután elengedtek és egy ideig békén hagytak… - Lenyűgöző történet… - morogta Warren. – De én még mindig nem vagyok benne biztos, hogy akarom, valaki az agyamban kutakodjon… - Jaj, Warren. Ha félsz nem kell megtenned! - Félek?! Én?! Természetesen nem! Tanu rákacsintott Wyne – ra. – Mindig bejön… - betűzte hangtalanul. - Akkor kezdhetjük? – nézett a fiúra. - Ühüm… - Jól van… Akkor te szerintem, Wyne ülj le. Bármi megtörténhet… - Kösz, hogy megnyugtatsz… - morogta Warren. Wyne leült, ahogy Tanu tanácsolta, mivel a székek és az asztal újra megjelentek. Nem tudta pontosan mit kellene tennie, és a világért sem akart ártani a fiúnak, aki kedves volt vele, ráadásul még helyes is… De meg kellett próbálnia, nem akart csalódás okozni Tanu – nak, aki úgymond a nevelőapja lett. Szóval erősen koncentrált Warren gondolataira, és mélyen a szemébe nézett. Azokba a gesztenyeszínű szép szemekbe… Szinte megszűnt körülötte a világ, tudta, hogy Tanu magyaráz valamit, de a szavakból értelmetlen massza lett a szoba körvonalai is eltűntek. Aztán hirtelen egy másik térben találta magát, mintha a világűrben járt volna, nem látta a tér határait, mindenhol rózsaszín és lila ködfelhők gomolyogtak. Gondolatokat hallott. Nem az ő gondolatai voltak, biztos a fiúé lehettek, de nem érette őket tisztán, elvesztek a ködben. Aztán ismét látott. Önmagát látta széken ülve. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Aztán összeesett. Látta Tanu elmosódott arcát, ahogy föléje hajolt, de nem tudott szólni. A testén egy hideg hullám futott végig, aztán teljes sötétség. Lassan kinyitotta a szemét. Ismét ott ült a széken, a jégbe fagyasztott szoba közepén. Nem messze tőle a földön Warren feküdt a földön, Tanu felette térdelt, ész próbálta felébreszteni. Wyne odaszaladt, kicsit még szédült, de sikerült nem hasra esnie, miközben odaért. Warren pont akkor nyitotta ki a szemét, amikor odaért. A tekintete először zavaros volt, aztán értetlenül bámult Tanu - ra. Megpróbált felkelni, de erőtlenül visszaesett a fagyos talajra. - Ez félelmetes volt! – jelentette ki. – Úgy éreztem mintha nem én lennék az ura a testemnek, és szólni akartam, de beszélni sem tudtam utána… - Utána elájultál, és eldőltél a földön – pontosított Tanu. - Aha – morogta Warren, és megint próbált felülni, de csak azt érte el, hogy amikor hátraesett alaposan beverte a fejét. | |
| Dicsőség-Útja (84917) 14.07.30 14:48:02 | ||
|
- Sajnálom! – nyöszörögte Wyne. – Ez mind az én hibám, hogy lehettem ilyen ostoba! Sajnálom Warren! Soha többé nem fogom használni a képességemet. Soha!
- Semmi baj Wyne, mind követünk el hibákat – próbálta vigasztalni Tanu. - Igen! – helyeselt Warren is. – Én például második alkalommal majdnem lefagyasztottam Tanu – t. - Régi szép emlékek – dünnyögte a férfi. - De én majdnem kinyírtalak téged, és magamat is! – ellenkezett Wyne. Érezte, hogy forró könnyek égetik a szemét, és megpróbált nem sírni. Nem akart előttük gyengének látszani. - Rendben, ezt majd később megbeszéljük – mondta lemondó hangnembe Tanu. – Warren, megmutatod neki a szobáját? - Persze! – mondta a fiú. – Amint sikerül felkelnem a nélkül, hogy az első lépcsőfokon pofára esnék! Tanu szúrós pillantást lövellt felé, és hangtalanul azt tátogta: - Ezzel nem segítesz! | |
| -Anna- (56551) 14.07.30 16:04:02 | ||
|
Dicső/MagyarHidegvérű, kitudjakivagy: jó mint mindig :D siess a kövivel | |
| Dóry98 (52330) 14.07.30 18:22:37 | ||
|
Bogi: Ezek a fejezetek jobban tetszenek, mint az előzőek, komolyan mondom! Egyedül a saras patakaparón akadtam fenn, az a rész elég valószínűtlennek tűnt. Igazából már sok fejezetben csak húztad a történetet, de ezekben már végre “történt valami“! Nekem tetszettek ezek a fejezetek, várom a folytatást! | |
(aktuális oldal: [ 303 ], összes oldal: 342, Hozzászólások: 5123)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [300] [301] [302] [303] [304] [305] [306] [307] ... [336] [337] [338] [339] [340] [341] [342]
