 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Lovakkal kapcsolatos irományok (versek, novellák...)
| Lajura (15249) - 1. 11.10.20 21:27:15 | ||
|
 --És akkor ezennel megnyitom ezt a témát!--
 Négy évvel ezelőtt... Elsa Bloom vagyok. Ma 5 éves. Szemem holdvilága a kezdeteknél kihunyt. Nem látok semmit, de érzek, s hallok sok mást. - Boldog születésnapot Elsa! - ölelt körül Amy Fluost , és Bary Bloom, szerető szüleim. - Mondd csak, mit kívánnál kislányom? - kérdezte édesapám. “Látni... látni akarom a lovakat...“ vágtam volna rá... Ha... láthatnék. Lehuppantam a földre, és ezt szipogtam: - Érezni a kis pacik illatát... De ti úgysem visztek el a lovardába, ugye? ---Folyt. köv. csak mennem kell verset tanulni--- | |
| Flémó (80958) 14.03.17 19:48:00 | ||
|
Hozzam a következő fejezetet? | |
| szahara (7378) 14.03.17 20:33:11 | ||
|
Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm a dicsérő szavakat. =) | |
| Alzee (5632) 14.03.18 07:48:02 | ||
|
Sziasztok az új könyvem harmadik fejezete is elérhető már az oldalamon. Aki nem csak az első fejezetet szeretné látni annak regisztrálnia kell.
www.lovaskonyv.lapunk.hu  | |
| Dicsőség-Útja (84917) 14.03.18 12:31:09 | ||
|
Alzee : én megnéztem. | |
| Flémó (80958) 14.03.18 14:46:29 | ||
|
Aki kíváncsi a történetem folytatására, az itt nézheti meg: Flémó-Reményhozó-web.hu. | |
| Alzee (5632) 14.03.18 15:47:08 | ||
|
És mit szóltál hozzá D? | |
| Dicsőség-Útja (84917) 14.03.18 17:51:46 | ||
|
Nekem bejött, de volt néhány helyesírási hiba... | |
| Flémó (80958) 14.03.19 14:52:58 | ||
|
Már a történet második fejezete is olvasható Flémó-Reményhozó-web.hu-n. Ha már ott vagytok írhattok véleményt oda is. | |
| Flémó (80958) 14.03.19 15:03:56 | ||
|
A Reményhozó - Előszó - Menekülés
Volt idő, amikor még mind békében éltünk a természettel, és egyikünk sem háborgatta a másikat. Mind megéltünk egymás mellett, és senki, még csak rá se hederített a szomszédjára. Földünket azonban hamarosan háború emésztette. Borneó eldugott dzsungele csatazajtól volt hangos. A három nép, a Hegypárkány harcos népe, a Lagúnaszoros viszonylag gyenge népe és a Völgyszurdok varázslatokban jártas törzse. Mi, a Szumberinek vezettük győzelemre az embereket. Mi a Völgyszurdok lakóinak erős csatalovai vagyunk. Fünlünk befelé áll, mint az indiai lovaknak, színünk pej, sárga vagy foltos. A többi törzsnek nem volt lova, így a mieink győztek, és elfoglalhatták El-Jackor de Loma faluját, amely közel s távol a legnagyobb település a környéken. Hamarosan azonban ujjabb veszély fenyegette otthonunkat. A népem által Pusztítónak keresztelt emberek érkeztek az érintetlen őserdőbe. Nekik hatalmas járműveik voltak fémből, és vasból. Villámszóró fegyvereik, amelyekból kerek kövek lövellnek ki. Szörnyűséges haderejükkel az erdőt pusztítják, innen kapták a nevüket. A törzsek számára szent állatokat, a tigrist, és a jaguárt, elfogták, és ketrecekbe zárták. Azokat, akik ellenük indultak, megkötözték, és elvitték. Sohasem láttuk őket többet. Hamarosan a faluig is eljutottak. A Pusztítók felégettek mindent. A szent tárgyainkat maguk taposták össze. Még az évszázadok óta létező Daloló Madarat sem kímélték, ami pedig minden évben sípol egyszer, csak egyetlen egyszer, olyankor kezdődik az esős évszak. A Pusztítók kövekkel törték össze. A gyermekek sírtak. Mindenkit megkötöztek, és a mozgó járművekre rakták őket. A lovakat szintén megkötözték, és egy másik járműre pakolták őket. Egyedül én menekültem meg. Még időben beszívtam a sámánport, ami a tetszhalál állapotába repíti beszippantóját. Az emberek halottnak hittek, és a folyóba hajították mozdulatlan testemet. Egy folyóparton ébredtem. A Lagúnaszoros népének faluja volt ott. Legalábbis annak a hamvai. Vége mindennek! A gazdáimat elrabolták. Az otthonomat felégették. A barátaimat elhurcolták. Egyetlen reményem a Hegypárkány harcos népe volt, akik viszont évszázado óta nem fogadnak el külső segítséget, az oda látogatókat pedig megölik. Arról nem is beszélve, hogy egy Szumberin vagyok. Csakis... Azthiszem ideje felfednem egy évszázados titkot az őserdő megmentése érdekében. Mégpedig azt, hogy a Szumberinek beszélik az emberi nyelvet, mivel a mi fajtánk jóval okosabb a többi lófajnál. Vajon még nem túl késő? Talán már a harmadik törzs faluját is leégetté? És ha mégsem, vajon hallgatnak-e egy beszélő lóra, aki veszélyről hadobál nekik? Csak egy módon tudhatom meg. Fel kell mennem a Ritkafény hegyére a hegyszurdokiak falujába. Ami nem lesz egy sétagalopp. Ó!.. A fejem még mindig zúg ettól a szörnyű sámánpor! Hogy megyek így fel a hegyre? Mindegy, nincsen más válsztásom... | |
| Flémó (80958) 14.03.19 15:05:10 | ||
|
Reményhozó - Első részlet
2014.03.11 13:52 Rettenetes hangzavar uralta az őserdő azon részét. Csatazaj. Tudtam, hogy késő lesz. Csakis a Hegypárkány faluját rohanhatták le a Pusztítók. Ormótlan nagy gépeik utat törtek a fák között. Éppen csak félre tudtam ugranis, a hatalmas, sárga járművek elől. A gépeknek hatalmas fogakkal ellátott lapát volt az elején, és a tetejükön füstött okádtak az erdő békéjébe. Zajos lánctalpuk alatt zizegett az avar. Maguk mögött utánfutókat húztak. Az első járművön egy ketrec volt, benne három rettentően dühös párduc, az egyik köztük fekete. A második gépen gyerekek, asszonyok, és idősek voltak, kezük-lábuk összekötözve, a gép hátulján pedig két Pusztító őrködött fölöttük. A harmadikon szintén ezt láttam. Szegény emberek nagyon féltek, főleg a gyerekek. Segíteni akartam rajtuk, de nem tudtm hogyan. Mit tehettem volna? Hiszen csak egy ló vagyok... Az utolsó, negyedik járművön a harcosokat vitték. Rájuk mégjobban figyeltek, mert a megkötözésen felül, még külön-külön ketrecbe is zárták őket. Szemükben vak düh tátszott. Egy harcosnak nincs is nagyobb szégeyen a fogságnál, inkább meghalnak. Bárcsak tehettem volna valamit! De nem tudtam. A bokrok rejtekéből néztem végig ezt a gyászos menetet, várva, hogy elhaladjanak. El akartam menni a Hegypárkány faluba, bár magam sem tudtam miért. Életem egyik legjobb döntése volt, valószínüleg az ősi isteneink akarták így. Pedig valószínüleg értelmesebb lépés lett vlna a Pusztítók zajos masináinak nyomába eredni. Mindenesetre elindultam a Hegypárkány faluba. Szinte nem is a magam ura voltam. Úgy éreztem magam, mint egy marionette bábú, amit kötélen huzigálnak ide oda. Engem is valami idegen erő ráncigált, én pedig engedelmeskedtem. Hegypárkány faluja egy magas hegy oldalában épült, szinte megközelíthetetlen helyen. Az út olyan keskeny volt, hogy aligha jöttek föl rajta a Pusztítók erős gépei. Valószínüleg másik utat találtak. Vagy gyalog mástak fel. Más eshetőség nincs. Ezt máig sem tudtam megfejteni, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekel azóta. Akkor sem törődtem vele igazán, ugyanis agyamra titokzatos köd telepedett, gépiesen tettem az egyik lábamat a másik után. A szakadék mellettem több tíz méternyi, ha nem több. És egyre csak tövekedett ez a táv. Ekkor kezdtem azt gondolni, hogy a Pusztítók nagy mágiának állatak hatalmában, ha ide fel tudtak jutni lezuhanás nélkül. Még a szememet uraló lilás homályon keresztül is láttam a mellettem lévő tátongó mélységet. Aztán kiértem egy párkányra, amit kerítés vett körbe. Az eddig rajtam uralkodó érzés egy szempillantás alatt elmúlt. A kerítésen volt egy kapu. Tárva-nyitva. Az volt Hegypárkány faluja. Már éreztem a füstöt. Azt is felégették. Mérhetetlen harag gyúlt bennem a Pusztítók ellen. Hát nem tisztelnek semmit? Miért hurcolják el mind az embereket, mint az állatokat? Miért döntik romba a falukat? Miért pusztítják el a szent tárgyakat? Mert nem tisztelik az ősi isteneket. Az tözsem béliek mindeg mondják, hogy ha egy gyerek nem hisz az istenekben, akkor azok kemény lecke által tanítják móresre. Vajon ez a Pusztítókra is igaz? Bárcsak igaz lett volna... A fauba beérve rémes látvány fogadott. Vér, vér és vér mindenütt. A harcosok nem adták magukat egykönnyen. Minden bizonnyal sokan megsérültek. Páran talán meg is haltak. A házak égtek. Az öreg sámán kunyhója kirabolva, az aranyból faragott ereklyék eltűntek. Rémes volt. A tűz hamut és pernyét sodort felém. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, le a földre. Mondanom sem kell, a Szumberinek sírni is tudnak, de csakis önszántukból. És én akkor nagyon el voltam keseredve. Mnden amit szerettem, és tiszteltem oda lett. Bárcsak én is meghaltam volna, vagy legalábbis akkor így gondoltam. Elindultam a falu véén álló nagyobb épület felé. Az volt a törzsfőnök lakhelye. Utólag meg sem tudnám mondani miért mentem arra, talán kíváncsiságból. De ez is örök rejtély marad. Legalábbis számomra. A törzsfőnök háza nagyobb volt a többinél, de másban nem különbözött azoktól. Sohasem jártam még benn, bár a Hegypárkány faluban egyszer már igen. Betekintettem az ajtón. Lángokban állat az egész. A polcok leverve, az értékes gyógyfüvek mind a földön voltak szétszórva. Az edények leverve. A szőnyeg széttépve, maradéka ég. Egy gy zöld lángnyelv jelezte már csak a remek keverékek egykori létezését. A sarokban egy kupac hevert. Valószínüleg a törzsfő levetett ruhája. Ráesett egy polc. A kíváncsiság űzött, beléptem hát az ajtón. A hőség eviselhetetlen, a szag orrvacsaró volt. Rémes keverék! Csak a ruhára voltam kíváncsi... Ránéztem a fekvő kupacra. Visszahőköltem meglepetésemben. Nem is egy ruha volt, hanem egy ember. Nem láttam az arcát, a ráesett polcot elragadta a tűz. Úgy hittem halott, de nem tudhattam biztosan, ezért segítenem kellett rajta. A polcot óvatosan odébb rugdostam, és elrángattam az embert a tűzből. Utólag állíthatom, hogy nem voltam vele túl finomkodó, hiszen a földön húztam véig. Azt hiszem nem úgy kellett volna. | |
| Flémó (80958) 14.03.19 15:07:10 | ||
|
Azt hiszem nem úgy kellett volna. Nagy nehezen felraktam a hátamra, és kivágtattam a lángoló faluból. Az ember tehetetlen súlyként nehezedett a vállammra, a hátam pokolian fájt, ugyanis az ember kése a hátamnak nyomódott.
Egy virágos mezőn úgy itéltem biztonságos. Nem emlékszem arra, hogy miképp jutottam oda, se arra, hogy hogyan sikerült lejönnöm a hegyről, de biztonságban odajutotam. Lefektettem az utasomat a földre, és akor láttam meg először az arcát. Nem is volt még felnőtt, egy fiú volt, talán tizennégy éves. Hosszú fekete haja volt, mint minden fiúnak a Hegypárkány törzsben. A fejét csúnyán beverhette, mert nem volt eszméleténél, a keze pedig össze volt kötve, tehát valószínüleg már elfogták, és készültek elvinni őt a Pusztítók, amikor ráesett a polc. Azt hitték meghalt, mintahogy rólam is azt hihették, ezért őt is ot hagyták. Testét több helyen égések borították. Harcosnak látszott, övében két kés is volt, nameg egy kard. Egész teste láztól hánykolódott, de szerencsére még élt. Persze nem voltam biztos benne, hogy életben is marad. Viszont meg kellett próbálnom segíteni rajta, mert talán ő volt népem utolsó reménysége. | |
| Flémó (80958) 14.03.19 15:08:28 | ||
|
Jól van itt van az első fejezet, és az előszó még egyszer. Mostmár van elég anyag, lehet róla véleményt alkotni... | |
| Dóry98 (52330) 14.03.19 16:58:20 | ||
|
SyFy: Nagyon jó! Nekem tetszik, egyre jobban alakulnak a dolgok! :D Folytasd! :)
szahara: De jó! :) Eddig nagyon tetszik, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. :D Volt pár szóismétlés, de ezen kívül semmi hiba. :) | |
| Flémó (80958) 14.03.19 17:37:02 | ||
|
Az enyém milyen?????????????????????? Nagyon türelmetlen vagyok!  | |
| CsiniVani (63758) 14.03.20 18:10:53 | ||
|
Hella mindenki! Itt az 5. fejezet. Komikat! :)
5. fejezet A nap még csak a horizontot ölelte át, mikor én felébredtem. A kerítéshez támaszkodva pihentem. Fáradt voltam, hiszen minden reggel ilyen korán éberedek fel a szörnyű álmok miatt. Csak annyit tudok, hogy tél. Mi lesz akkor? Minden álmomban volt egy nagy fehér farkas. Talán... Gyorsan kivertem a fejemből, és elkezdtem legelni. A másik ló kérdőn tekintett rám, hiszen a kerítés mellett voltam. Fáradt voltam, szemeim le-lecsukódtak, ahogy a füvet tépkedtem. Érzem, ahogy az idegszálaim meg-megremegnek. Talán most is figyel valami különös lény. És ha egy farkas figyel? Az a farkas, ami az álmaimat háborgatja? Lehetetlen, hogy ő lett volna. Hiszen csak álom volt. Álom, ami nem hagy békén. Telt, múlt az idő, és gyanakodva figyeltem a nap sugarait. Hm. Gyorsan telik az idő... Túl gyorsan. Hiszen, már fölöttem sütött a nap. Talán azt mondja, hogy siess, előzd meg a jövőt? De miért? Mi olyan fontos, hogy megelőzzem a jövőt? Az erdőt figyeltem, és az egyik fa mögött valami fehéret vettem észre. Kikerekedett szemmel figyeltem, majd, miután pislantottam, eltűnt. Az a lény, ami fehér volt, valószínűleg... az álombeli farkas lehetett. Horkantottam egyet, megperdültem, és a ház felé vettem az irányt. A szintén “fehér“ falú farmház oly messzinek tűnt... Talán csak képzelődöm, hogy ilyen messze van? Megint pislantottam egyet, és magamban azt kívántam, hogy ne ez legyen a valóság. Mikor kinyitottam a szemem, előttem volt a kislány. Ettől akkorát hátraugrottam, hogy ráestem a hátamra, és nyekkentem egyet. Nem fájt. Csak kicsit megszédültem. Talpra ugrottam, a lány nagy szemekkel engem figyelt; hosszú, aranybarna haja össze-vissza állt, kék szeme rám figyelt. Mintha ő is érezné ezt a különös jelenséget, hozzám simult, fejét az oldalamhoz nyomta, szemét becsukta, halkan beszélt hozzám. - Mi folyik itt? Anya más lett. Megváltozott. Egy cseppet sem figyel rám. A nap is gyorsabban halad... Te tudod, nem? Vagy te sem tudod, mi történik? Lágyan megbökdöstem, és ingattam a fejem. Ő szomorúan rám nézett. Szemében könny csillant. Megértettem, miért sír. Hasonló helyzet volt akkor, amikor... Tudjátok mikor. Horkantottam egyet, jelezve, hogy értem, miről beszél. Gyengéden megpaskolt, majd elindult a kerítés ajtó felé. A nap már a földet érintette, amikor szememet becsuktam, és mély álomba merültem. A havon taposva, kifulladva botorkáltam a sűrű erdő közepén. Éjszaka volt. A hold világított. Motyogtam valamit magam elé bámulva. Nem félek. Valami reccsent a hátam mögött. Lábaim reszkettek, fejem zúgott a félelemtől. Nehezen kapkodtam a levegőt, miközben vártam, hogy rám támadjon valami félelmetes ragadozó. Megint reccsenés. A szél rám fújta a havat a fákról. Fáztam. Féltem. Ha lenne valamennyi erőm még, hátrafordulnék. Erőt vettem magamon, és hátrafordultam. Egy alak közeledett felém... | |
(aktuális oldal: [ 286 ], összes oldal: 342, Hozzászólások: 5123)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [283] [284] [285] [286] [287] [288] [289] [290] ... [336] [337] [338] [339] [340] [341] [342]
