 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Bármilyen egyéb alkotás ami nem illik a többi témába :)
| pony56club (16581) - 1. 11.10.21 14:15:26 | ||
|
látom ide még senki nem írt...így ha nem baj..:
1.fejezet Hatalmas mancsim tompa puffanással érkeztek a talajra.Gyorsan kerülgettem a fákat,és próbáltam utolérni a zsákmányomat:egy nyulat.Nem erőltettem meg magam,egy szökkeléssel mellette termettem,és állkapcsomat a tarkójára zártam.Felemeltem a földről és elroppantottam a gerincét.Letettem a földre és szétnéztem.Hiába voltam vérfarakas hatalmas termettel,attól még mindíg résen kell lennem.Ugyanis mostanában a medvék már jól belehúztak a gyűjtögetésbe,és ma már nem egyszer találkoztam medvével.Őszintén szólva már kezdtem rühelni a medvéket,mert amint elejtek egy nagyobb zsákmányt,azonnal feltűnik egy,aztán mégegy,és mégegy....én meg mehetek el arra amerre látok.Szerencsére nem jött medve,így nyugodtan elfogyaszthattam a nyulat,amiről inkább nem számolnék be... Hireten hideg szélvihar borzolta fel dús bundámat.Kicsit megráztam magam.Felnéztem az égre.Egy falevél épp az orromra hullt le.Leráztam róla,és megindultam hazafelé. Ősz volt,jobbanmondva már Október vége volt.A fák már jócskán csupaszok voltak a lombhullatás miatt.Az állatok pedig már szorgosan gyűjtögették téli élelmüket.Én ugyan nem gyűjtögettem,igaz,nem is volt rá szügségem.Mivel van nekem saját házam is.Elvégre vérfarkas vagyok vagy mi‘fene.Nem lett volna muszály vadásznom,de kondiban kell tartanom magam.És amúgy is szerettem farkasként élni,bóklászni az erdőben.Még a hideg ellenére is.Dús bundám ugyanis megvédett a hidegtől,így nem kellett attól tartanom hogy megfagyok.A melegtől sem különesebben,de ez most lényegtelen. Már az erdő szélén jártam,megtorpnatam.Gyanakvóan szétnéztem,majd átváltoztam emberi alakomba.Gyorsan átszaladtam az úton,a túloldalon meg egyenesen balra kanyarodtam,be az utcába,oda ahol lakok.Megálltam és elővettem az MP-mamat.Elindítottam.Legalább a észreveszik hogy eltüntem,modnhatomazt hogy futni voltam. Kis faluban élltem,távol a várostól.De nem bántam.Nem szerettem annyira a nagy felhajtást és a zajokat.Inkább szerettem csendben olvasni vagy rajzolni,vagy esetleg valami mást csinálni.Apám és anyám meghalt,akárcsak a nagyszüleim,így nevelőszülőknél laktam.Szerencsére éppelméjűek voltak,és nem voltak túl szigorúak,kivéve egy kissé értetlenebb teremtést:a fiukat.Ugyan még csak 13 volt,de már olyan idegesítő,hogy néha szivesen megnézném az arcát akkor,amikor meglátna farkasként. Csendesen besurrantam a házba.Kivettem a fülemből a fülhallgatókat és eltettem a készülékkel eggyütt a zsebembe.Olyan halkan mozogtam,amennyira csak tudtam.Szerencsére még mindenki aludt,pedig már fél nyolc volt.Csendben felsurrantam a szobámba.Becsuktam magam mögött az ajtót,és gyorsan megfésültem feketésbarna hajamat.Ugyanis egy kis erdei üldözéstől eléggé feltűnően összegabalyodott,szimplán úgy néztem ki,mintha csak most keltem volna fel az ágyból.Szinte abban a pillanatban ahogy összefogtam a hajamat,meghallottam Angela,a nevelőanyám hangját. -Triss,gyere kész a kaja! -Oké!-ordítottam le a szobámból. Miután végeztem a fésülködéssel,már ép siettem lefele a lépcsőn,amikor különös szag ütötte meg az orromat.A konyhában odamnetem nevelőanyámhoz és kicsit elfancsalított orral ezt kérdeztem:-Járt tegnap nálunk valaki,vagy csak Adam büdösített be? Angela értetlen ábrázattal meredt rám.-Igen,az új szomszédunk. -Dehát nincs is új szomszédünk. -Na jó,nem a miénk,hanem a szomszéd szomszédja,találkoztam vele a boltban és megkérdeztem hogy átjön-e. -És? -Átjött,de nem nagyon akart bejönni,talán szégyenlős volt...vagy csak zavarban lehetett...?-miközben anám magában álmélkodott én gyorsan bepakoltam magamba a kaját,aztán már szaladtam is a buszhoz.Na de amilyen balszerencsés vagyok,természetesen lekéstem a buszt...így mehettem gyalog a suliba. | |
| Pumpedli (26099) 13.03.09 16:04:36 | ||
|
Szeptember 1.
Halmokban állnak a bőröndök és a celluxszal leragasztott kartondobozok a szobám közepén, pont úgy, mint tegnap. Azt mondtam Anyának, hogy ma mindent kipakolok, de egyszerűen nem megy. Két napja költöztünk ide, a Senkiföldjére, egy álmos és felettébb unalmas kisvárosba a nyüzsgő Los Angelesből. Ernest, a nevelőapám itt kapott új állást, pontosabban áthelyezték ide az előző irodájából. Egy jól menő, ingatlanokkal foglalkozó cégnél dolgozik, amely nyitott egy leányvállalatot itt is. Igaz, arról fogalmam sincs, hogy rajtunk kívül van-e olyan hülye, aki képes a környéken venni házat. Állítólag Senkiföldjén friss a levegő, kivéve mikor a nyolc kilométerre lévő papírgyár finom illatai elérnek ide. Azt mondják, errefelé sok halat esznek az öböl miatt, a rántott tintahal valami helyi specialitás. Nem fogom megkóstolni. Mikor jöttünk, Ernest BMW-je ablakának nyomott arccal figyeltem a tájat, de semmi érdekeset nem láttam. Fák, szántóföldek és gyárak váltották egymást, és arra gondoltam, bárcsak otthon maradtunk volna. Anyu szerint büszkének kéne lennem, amiért az apám – ő aztán igazán tudhatná, hogy Ernest nem az apám – ilyen fontos, hogy őt bízzák meg egy ingatlaniroda igazgatásával. Szerintem viszont ez baromi unalmas és nem kéne úgy csinálnia, mintha a sörhasú pasija egy rocksztár, de minimum az Egyesült Államok elnöke lenne. Az oké, hogy a húgommal, Rosie-val megpróbálja elhitetni, de azért ő mégiscsak öt éves, nem tizenöt. Abban reménykedtem, hogy nem vesznek majd fel a Bendingfieldbe, a helyi gimibe. Sajnos nagyon is felvettek, tudtam, hogy szándékosan rossz válaszokat kellett volna írnom a vizsgalapra. De valószínűleg akkor is tárt karokkal vártak volna, ha egy pontot sem érek el, mivel nagyon kevesen jelentkeznek minden évben. Ha minden igaz, az osztályomban tizenöten leszünk, ami aztán nem valami sok. LA-ben harmincketten voltunk, húsz fiú és tizenkét lány. Szerettem oda járni. Ezt az iskolát viszont már most utálom, pedig csak egyszer láttam. Kívülről ocsmány világosszürke, sárgás kőlépcsőkkel és barna ablakkeretekkel. Nem igazán fűtenek, ami egyelőre nem is baj, de lassan hideg lesz. Az igazgatói falait fehérre meszelték és mindenütt a tanárok hihetetlenül előnyös tablóképei lógnak. Amikor bementünk Mr. Webberhez, rögtön kiszúrtam egy tíz éve nyugdíjazott fizikatanárnő fotóját. Hosszú, rackás ősz haja volt, amely úgy állt, mintha grafitceruzát dugott volna a konnektorba. Két foga is kilógott a szájából és vicsorgott, akárcsak egy veszett kutya. A szemei hatalmasnak tűntek az ezerdioptriás, szódásüveg szemüvege mögött. Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy röhögjek rajta, így inkább komoly képpel ácsorogtam. Azért egy pozitívumot is fel tudok hozni Senkiföldjével kapcsolatban_ mivel nem panelban lakunk, hangosabbra tekerhetem a gitárerősítőt. Bob, a gitárom sokkal jobban fog így szólni, bár a szomszédoknak valószínűleg nem ez lesz a véleménye. Bob egyelőre a sarokban pihen, őt akarom utoljára a helyére tenni. Az órára pillantok, lassan dél. Tudom, hogy el kéne kezdenem pakolni, de ezzel véglegesíteném a költözést. Amíg nem rendezkedek be az új szobámba, addig könnyebben hitegetem magam a hazatérés reményével. Tegnap este azt próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy ez igazából csak egy álom, amiben azt álmodom, hogy álmodok. Ez annyira abszurdnak és értelmetlennek tűnt, ami pont elég volt pár perc önnyugtatásra. Aztán egy denevér nekicsapódott az ablakomnak és az illúzióim vele együtt potyogtak le a mélybe. Felsóhajtok és kicipzározom az első bőröndöt. A földre borítok belőle mindent, mert így biztosan lassabban fogok majd haladni. Ha szerencsém van, akkor ebédelni sem kell lemennem. Igaz, Ernest betegesen ragaszkodik a közös étkezésekhez, amelyek többnyire egy béna csoportterápiához hasonlítanak. Pár hete halálos komolysággal megkért, hogy beszéljek neki az érzéseimről. Így is tettem; megmondtam neki mennyire utálom a sült csirkéjét. Erre persze megsértődött és hosszas előadásba kezdett arról, mennyire helytelenül és egyszínűen táplálkoztam eddig. Ma rántott hús lesz, gondolom, már megint nem Anyu fogja csinálni. Még egy ok az ebéd kihagyására… Ha végeztem a cuccolással, talán benézek egy gyorsétterembe. Habár elnézve a parkettán tornyosuló alsógatyakupacot, nem mostanában fogom befejezni. Nem értem, miért nem öltözhetek dobozokból, még érdekes is lenne. Amúgy is ronda a szekrényem. Olyan kétajtós, tömény, sötét fabútor, dől belőle a lakk és az évtizedek szaga. A bal felébe fogom rakni a pólóimat, mert ott széles polcok vannak. Bár nem szívesen teszem abba az őskövülete a ruháimat. Ekkor Rosie ront be a szobámba, kezében Répanyuszival, a kedvenc plüssével. - Andy, ugye te játszol velem? – csimpaszkodik a karomba, rám emelve hatalmas zöld szemeit – majdnem olyan élénk színűek, mint az enyéim. | |
| Pumpedli (26099) 13.03.09 16:04:52 | ||
|
- Dolgom van, majd egy kicsit később, oké?
- De Anyu és Ernie sem érnek rá – válaszolja panaszos hangon. - Tudom, de most én sem. Foglald el magad egy kicsit egyedül. – Felkapom a földről és nyomok egy puszit göndör, barna hajára. Rosie olyan kicsi és ártatlan, egyáltalán nem hasonlít rám. Ő mindenkihez bizalommal és kedvesen fordul, nem úgy, mint én. Én nem bízom az emberekben, talán soha nem is fogok. Vékony kis karjait a nyakam köré fonja, az arcát pedig a vállamba fúrja. Szeretem az illatát, mindig a kiskorom jut róla eszembe, mikor ő még csak kisbaba volt. Meghallom Ernest – mellesleg nagyon idegesítő – hangját a földszintről, kész az ebéd. - Nem vagyok éhes! – ordítom vissza. - Nem érdekel, gyere le enni! – hallatszik a válasz. Remek. Lerakom Rosie-t és közösen megyünk le a nyikorgó falépcsőn az ebédlőbe. A fehér asztalt már megterítették, a nevelőapám épp a szalvétákat igazgatja nagy precizitással. Felpillant, és nagyon csúnyán néz rám keskeny szemüvege mögül. - Örülök, hogy megtisztelsz miket a jelenléteddel – jegyzi meg gúnyosan. - Örülhetsz is – dobom le magam az egyik székbe. - Andy, ne beszélj így Ernie-vel! – szól rám anyám élesen. Nem válaszolok neki, a fényesre pucolt tányérban bámulom a tükörképem. A szemem alatt sötét karikák éktelenkednek az átalvatlan éjszakák tanúbizonyságaként. Fekete hajam kócosan lóg az arcomba, zselétől megkeményedett tincsekkel. Aztán az arcom helyére egy szelet hús és egy kis risz kerül. Utóbbi csomós és összetapadt, „valaki” már megint szétfőzte. Beleszúrom a villám a húsba, de benne ragad. Kőkemény, biztos cementet kevert bele. El akar tenni láb alól… - Ugye milyen finom? – érdeklődik Anyu, akinek láthatóan nem ízlik. - Ja, nagyon. Csak kár, hogy kitörik tőle a fogam. De az íze tényleg jó… lenne, ha mondjuk csigapörkölt lenne - felelem. - Andy! - Ugyan, Margaret – legyint Ernest. – Ha ennyire nem ízlik neki, akkor természetesen nem kell megennie. Majd gondoskodik magának ebédről. Erre felpattanok és a hűtőhöz megyek, hátha találok valamit. Félretolom a gyümölcsöket és a joghurtokat, mögöttük két tej és egy zacskó túró lapul. Nem igazán fog meg egyik sem. Kinyitom a melyhűtő ajtaját, itt már kicsit érdekesebb dolgokra bukkanok. A csokifagyi például kifejezetten csábító. Kiveszem az egész dobozt, majd felkapok egy kanalt és minden szó nélkül felmasírozom a szobámba. | |
| Pumpedli (26099) 13.03.09 16:06:02 | ||
|
Bocs, a cím lemaradt, mert elsőre nem küldte elxP. Tehát az Andy Wood nem túl különleges élete első pár oldalát olvashatjátok:). Borító még nincs, majd lesz, csak ugyebár nagyon anyagias vagyok az időmmel:DxD. | |
| hancsi1000 (50548) 13.03.09 16:06:05 | ||
|
Üdv emeberek!:) Mondtam, hogy hozom majd az új sztorit, na hát itt van:D
Mosdó találka után munkatárs? Deon szemszöge - Na jól van lányok, azt hiszem mára elég lesz! – Ordította Scott, a koreográfosunk. Lényegben én és nővérem találjuk ki a lépéseket, de ő teszi egésszé táncainkat. Amiért már négy éve hálásak vagyunk neki. Mondjuk, ha ez a férfi nem lenne már biztosan sokkal több balesetet szenvedtem volna, vad ötleteimnek köszönhetően, de azok sem zavarhatták meg – egyre magasabbra törekvő – karrieremet. – Figyelj Lindasy, veled még beszélnék, de Deon elmehet – mutatott rám. - Oké Scott, hugica mehetsz, nézz szét Londonban. –Mosolygott rám nővérem. - Hát majd inkább veled. Most szerintem csak a közelben lévő Starbucks -ba megyek egy jó erős feketéért – viszonoztam mosolyát. Úton azon gondolkoztam, hogy vagyon mért csak ikremmel akart beszélgetni, bár mindig vele beszélte meg milyen ötletei vannak. Nagy elmélkedésemet az sem zavarta mikor én kerültem sorra a pénztárnál, és még akkor is ilyesmiken járt az agyam, amikor a mosdóban éppen kezet mostam. De mikor épp léptem volna ki valaki nagy erővel kirántotta előttem az ajtót és engem ezzel a tettével megakadályozva a kijutásban, berontott. Na, ez már kiejtett a gondolataimból. Folytatatásért Katt | |
| Ramee (57283) 13.03.10 20:12:29 | ||
|
Sziasztok!Lenne egy rövid novellám amire szeretnék kritikát kérni s három részletbe tenném be. Itt az első rész. Nagyon örülnék építő kritikának
Vár a vár Több száz éveket megélt mamutfenyők között, kacskaringós úton ment a kis kirándulóbusz. • Nézzenek, jobbra ott láthatják a várat-szólt bele a mikrofonba a sofőr. A vastag ködből, büszkén, szürke kőfalak emelkedtek ki jelezve, hogy rajta nem fog se az idő se az építése óta eltett hosszú évek. Gyomrom ökölnyire szűkült, hisz hamarosan egy egész hétvégét tölthetek el a hírhedt Hiver vár falai között. Szóbeszédek szerint mindenki máshogy éli meg ezt a két napot. Van, akik élvezik, van, akik megrémülnek és van, akik becsavarodva életüket ontják. A kis busz kerekei alatt felnyögtek a kavicsok, ahogy a hatalmas kapun áthajtottunk. Kis földes út vezetett át az előkerten melynek gyepje zöldben pompázott és bokrainak ága gömbölydeden a magasba nyúltak . A busz kerekei megálltak és a sofőr ismét használatba vette mikrofonját: • Tisztelt utasaink megérkeztünk! Kérjük, szedjék össze bőröndjeiket és szálljanak le. Innentől Mr Saltzman veszi át a vezetésüket. A legközelebbi viszont látásra!- elmacskásodott lábaim, mintha elfelejtették volna eredeti rendeltetésüket összerogytak alattam, ahogy felálltam. Az emberek arcán a hosszú napokon át tartó utazás mélyen meghagyta a nyomát, mosolyuk megfakult és nagyokat szippantva a friss levegőből próbálták elfeledni a fárasztó megpróbáltatást. Mr. Saltzman egy sok évet megélt, őszes hajú idős úriember volt. • Üdvözlöm kedves vendégeinket!- hajolt meg stílusosan. Egy kis kapun át újabb előkertbe érkeztünk, melynek középpontjába egy márvány szökőkút állt a régi család emlékére. Mr. Saltzman mesébe kezdett a vár keletkezéséről, de engem nem igazán érdekelt. • A szökőkút miért van kiszáradva?-vágtam illetlenül a szavába. • Kisasszony nem tetszett figyelni? Előbb említettem, hogy a forrás kiapadt még jóval az ön születése előtt. • Elnézést-pirultam el és továbbindultunk. A vár rideg falait felépítő kőtéglák között megült a por és pókcsaládok százai vették birtokukba a sarkokat. Szembe a bejárattal, egy vörös szőnyeggel ellátott aranyozott korlátú lépcső adta meg a hely pompáját. • 56,57,58,59-számoltam a felfele vezető lépcsőket csak úgy magamnak-60,61,62,63-és felértünk a tetejére. Pechemre én kaptam a legtávolabbi szobát a lépcsőtől nézve. A hatalmas ablakon kovácsoltvas rács helyezkedett el . A Hold fényei különleges motívumokat vetített a falra a rácsoknak köszönhetően, ami a hideglelést hozta rám. A vacsorát kihagyva, a bőröndömet az ajtó mellett hagyva, ruhástól zuhantam bele a hatalmas franciaágyba és szemem legközelebb már csak reggel nyílott ki. | |
| SilverRanch (51640) 13.03.11 13:20:27 | ||
|
Ramee:remekek az írásaid.tetszik a megfogalmazásod.ifazán gratulálok. Várom a további folytatást türelmetlenül :D | |
| Uri (69450) 13.03.11 22:19:47 | ||
|
A fotók ugye jócskán idetartoznak, nemde? A két kedvencem berakom teljesben, a másik kettőt linkkel. ( A másik kettő is dA-s favme-s linkek)
Kép 1 Kép 2 
Milyenek lettek? :3 Nem kéne elvinni, vizjelezve van. | |
| thestral27 (21282) 13.03.12 19:06:44 | ||
|
omg, Héla~ rohadtjók*-*. Nekem bejönnek:33.
Heh, de rég voltam itt.O-O Na.. háthőőőő...xD Hoztam vlmit... vlmit...vlmit.x) Méghozzá Secrets-et.xd mert ma idáig nem volt netem (imádlak anya!-.-), szóval mi mással, ha nem worldbe irogatással kötöttem le magam.xd (meg a szexi rózsám és tulipánom fényképezgetésével,de az más.xD Meg asszem‘ van egy képem az orchideámról is... de az nem biztos:“D. Majd kéne nekik adnom nevet.OOxDDDD) Na, szal‘ itt van vlmi szösszenet szerű, de egyben az első fejezet lezárása. Élvezzétek (vagyhát... :“D jó, mindegy.XD>>) 
Gondolataiból telefonja hangos csörgése zökkentette ki. Álmos lassúsággal szedte elő a szerkezetet, s emelte füléhez, majd egy sóhajtás közepette beleszólt: - Igen? Pár pillanat után hallott csak valamit a vonal másik végéről. - Alex! Ráérsz este? – egyből felismerte a hangot: munkatársa, és egyben ivó-haverja, Kikyo. A pasi még japánból jött Amerikába, hogy itt dolgozhasson. Pár év alatt sikerült megtanulnia angolul, s így könnyen szót érthettek vele kollégái. Beletelt néhány percbe, mire Alex felfogta a kérdést. Nem tudta hirtelen, mit is válaszoljon, hiszen először valahogyan haza kéne mennie… és esetleg otthon maradnia. De még sem… akkor unatkozna, és a fejét verné a falba, a hülyesége miatt. De akkor most mégis mit csináljon? Menjen? Ne menjen? Maradjon? Ne maradjon? - Azt hiszem… talán. Attól függ, mit szeretnél, Kikyo? Általában nem szokta visszautasítani a fiatal férfi meghívásait, de most elbizonytalanodott. Mint mikor a hős katonát kéri társa, hogy hagyja ott a porban, földön, s meneküljön. Tépődött, hogy mi lenne a legjobb válasz. - Új házat vettem, és most lenne egy amolyan „felavatás-parti”. Na? – bár Alex nem látta a férfi arcát, tudta, hogy vigyorog. Jobbra-balra forgatta a fejét, válasz után kutatva az üres házak falain. De senki nem szólalt meg, senki nem volt segítségére. Most egyedül kellett döntenie arról, hogy ez helyes, vagy helytelen. Gyászoljon, vagy feledjen? Éljen, vagy szenvedjen? Nehéz kérdések ezek, de választ találni még nehezebb rájuk. - Ne haragudj, de most nem megy… van pár elintézni valóm. A vonal túlsó feléről sóhajtás hallatszott. Nem, Alex nem gyászolni akart, esze ágában nem volt ilyen. Úgy döntött, mihamarabb kipakol a szülei házából, s eladja a dolgokat, amilyen gyorsan csak megteheti. Ezután majd illő módon felköszönti Kikyo-t. Elmennek egy jót inni… igen, ez lesz a legjobb. - Akkor… majd legközelebb, haver. De, ha esetleg az este folyamán még ráérsz, bármikor jöhetsz! - Tudom, és… kösz, Kikyo – Nem tudott többet mondani, így lerakta egy egyszerű gombnyomással a telefont. Zsebébe csúsztatta a készüléket, s futva indult a metróhoz, hátha eléri még az esti járatot. Mire odaért, a térdére támaszkodva tudott csak levegőt venni. Nem szeretett rohanni; sovány testalkata ellenére, nem bírta jól a futást. Gyerek korában sokat betegeskedett, a csontjai vékonyak voltak, így testnevelés órákon nem kellett részt vennie egyszer sem. Szerencséjére, az idő elteltével tudtak segíteni rajta, így valamivel ugyan jobban bírta az aktívabb mozgást, de még mindig nem tökéletes. Hamarosan begördült hangos sípolással a metró szerelvény. Kinyílt előtte az ajtó, s amint belépett rajta, leült egy szabad székre. Még mindig kapkodta a levegőt, de már nem szúrt a tüdeje. Szerencséjére alig voltak páran a tömegközlekedési eszközön, így senki sem tudta őt zargatni. Alexanderrel együtt öten utaztak abban a szerelvényben: egy kimondottan csinos, fiatal nő, mogyoró barna egyenes hajjal, s ehhez illő gyönyörű kék szemekkel. Aztán volt egy anyuka és alig hét évesnek kinéző szőke kisfia. A legutolsó személy, az egy fiú volt… a sarokban ült, egyedül, a falnak támasztott fejjel, fülhallgatóval a fülében. Arca nagyját eltakarta hosszúra nőtt, kivasalt frufruja, s a fekete kapucni a fején. Valami rockot hallgatott, elég hangosan, hisz még Alex is hallotta, pedig a metró kocsi másik felében ült. Nem mondhatni, hogy a leg kellemesebb hallgatni egy nyávogó gyereket, keverve a halkan morajló zenével, de megnyugtató. Hihetetlenül jó érzés a város apró zajait hallgatni. | |
| thestral27 (21282) 13.03.12 19:07:03 | ||
|
Egy monoton női hang mondta be minden megálló nevét, elég hangosan ahhoz, hogy minden utas hallja. Alex békésen üldögélt, mindaddig, míg a végállomás nem következett. Összehúzta kabátját mellkasán, s az ajtóba állt. Mikor végre nagy csikorgással lefékezett a jármű, leugrott, és gyors léptekkel tette meg az útja további részét. Már sötétedett az ég, s a különböző üzletek villódzó lámpái felkapcsolódtak. Mindig is imádta ezt a hangulatot Alex, ahogy éjszaka sétált az utcán. Akárhova kapta fejét, kisboltok nevei vakították az embert. Élet. Gyönyörű, egyszerűen fantasztikus! Még a legdepressziósabb embert is képesek feldobni ezek az apró dolgok – legalábbis saját véleménye szerint -.
Végre a szülei volt házához ért. Előkereste kulcsait, majd pár perc bénázás után végre sikerült kinyitnia az ajtót. Bent halálos csend uralkodott – mondjuk, mit várt, ha egyszer nincs ott senki, és többet nem is lesz? Levetette magát a már jól ismert kanapéra, és a lábait a tölgyfából készült dohányzóasztalra helyezte. Elgondolkodva pillantott végig a tárgyakon, hogy vajon mi mennyit érhet. A családi fényképeket egyértelműen megtartja, vagy elégeti. Ezt még el kell dönteni, hogy akar-e emlékezni, vagy mindent megpróbál később eltörölni. Abban biztos volt, hogy nevet változtat; többé nem használja majd a szülei nevét. Az asztalon lévő egy szál vörös tulipánra meredt. Minden óvatosság nélkül megfogta vázástól, s mikor közelebb emelte magához, az átlátszó üveget a földre dobta. Hangos roppanással szilánkokra tört… de a tulipán Alex kezében volt. Megragadott egy szirmot, majd kitépte… aztán még egyet, és még egyet, és még egyet, míg nem elfogytak a szirmok, és csak a megkopaszodott virág-maradvány maradt a kezében. Sosem csinált ezelőtt ilyet, semmilyen növénnyel, most mégis késztetést érzett rá, hogy ezt tönkretesze, és megfossza szépségétől. Túl sokat jelentettek számára a tulipánok... , de sajnos mindig az elmúlást mutatták. Mikor szakított régebben a barátnőjével, egy hófehér tulipán volt az asztalán. Mikor a kocsija teljesen összetört, egy sárga tulipán volt az anyósülésén. S most ez… ez az átkozott vörös tulipán! Miért?! Mit tett, amiért ennek a gyönyörű virágnak számára az elmúlást kelljen szimbolizálnia?! Pár meleg könnycsepp gördült végig arcán. Nem a szülei halála miatt sírt, sokkal inkább a magában érzett üresség miatt. Már nem tudta hova tartozzon. A szerettei már nem élnek (semelyik), nincsen barátnője, alig van egy-kettő barátja… Felállt; talpa alatt ropogtak a váza üvegszilánkjai. Komoran meredt maga elé, s fejben már előre összerakta, hogy mit fog tenni a szülei háza és dolgai elárverezése után… kritikákat, véleményeket, egyebeket elfogadok:3. | |
| rekaianett (32539) 13.03.12 21:01:34 | ||
|
Na, egy ideje nem voltam fenn, de most bepótoltam a nagyját...
pumpi: fantasztikus, hogy a jelentéktelen emberekről is tudsz olyat írni, amit nem unnak az emberek, hanem szeretnek! legalábbis én szeretem :) folytasd! thestral: csodaszép, mint mindig... kezd meginogni az önbizalmam. te is folytasd! hancsi: no comment... ennyi tehetséges hokás hogy fér el itt?! imádom a storyt, folytassad! ok, elolvastam 3 fejezetet és 3000 méterrel süllyedt az önértékelésem... xD am szeretlek titeket! :D és igen, én is hoztam valamit, de csak mert nagyon unatkoztam. nagy lenne, szal csak linket adok képem itt a sima is a biztonság kedvéért http://kepkezelo.com/images/0g3gp101rkkxo0majc6a.jpg | |
| Hanna_Sara (62696) 13.03.13 12:35:09 | ||
|
rekaianett: XDD te aztán tényleg nagyon unatkoztál:) | |
| rekaianett (32539) 13.03.13 17:06:40 | ||
|
Hanna: hát ja... am tetszett? :) | |
| thestral27 (21282) 13.03.13 20:44:57 | ||
|
Reka: ohhohohoh, köszönöm:33. Hát mondtam.. erre most nagyon “rágyúrtam“ (LOL), hogy jobb legyen, mint eddig akármi..:‘) eléggé igyekszem vele, mert anyummal beszéltem már a lektorálásról, (..stb.) és.. O-O Azt mondta, hogy hát ha befejezem, hajlandó nekem kifizetni.O_O Az arcom sztem abban a pillanatban minden pénzt megért.X“)
Na, ás ömm.. hogy ne csak rizsáljak.. egyik nap fényképezgettem az egyik új rózsámat (wahaha, remélem ez tovább bírja 1 hétnél.XD már el is neveztem.O-O Lelki trauma lenne, ha kimúlna:“D ), szóval ha végre előkerítem a memókártyát, amire tettem a képeket, akkor átméretezem őket valamivel kisebbre, és párat berakok (mivel elég sokat csináltam.xD Unalom lvl 99 xd ) Illetve megvan lassan a cosplay felszerelésem, omgomgomg*-*. Már a zakóm megvan:“D. mostmár csak a gatya, a paresz, és a gyűrű kell.. meg a piros ing és a nyakkendő....>///> de azért már majdnem megvan a cosplay felszerelésem, igenigen.X“D | |
| Hanna_Sara (62696) 13.03.13 21:05:38 | ||
|
rekaianett: nagyon^^ | |
| tailung (17090) 13.03.13 23:45:29 | ||
|
Nos, itt lenne új történetem prológusa, véleményeket kérnék. Ha lehet...
Knife &Lipstick Ha jártál már bankban, tudhatod mennyire unalmas munka az ilyen. Nos, Alison is így gondolta, egészen addig a napig. Azon reggelen is minden teljesen ugyanúgy történt, mint minden átlagos napon. A reggeli kelés még mindig egy horror filmbe illó jelenet volt, hiszen Sonny mindig is gyűlölt kimászni az ágyból. Be kell látnunk, egy arcodba lihegő, három éves, negyven kilós Husky kutya, aki rajtad ül, nem lehet éppen felemelő érzés. A lány nagy nehezen kivánszorgott a fürdőig és karikás szemekkel meredt tükörképére, aki úgy nézett vissza rá, mintha kérdőre vonná: “Mit bámulsz még rám? Úgy érzed van hozzá jogod, hogy engem mustrálj? Hát súlyosat tévedsz kis anyám!“ Való igaz, szereplőnk sosem ápolt túl jó viszonyt tükörképével. Ujját végighúzta az orrnyergétől majdnem az álláig húzódó hegen, majd felsóhajtott. Zavartan eligazította a vérvörös loboncot a fején, amit a barátai csak simán szénakazalként emlegettek. Felöltözött, felkapta a táskáját és onnan már indult is az amerikai álom reggel Starbucksos papírpohárral, lenge széllel és langymeleg napfénnyel sétálni az utcán és jól érezni magad. A kollégák álomtól ittasak és morcosak, Al viszont ragyogóan jó kedvvel villantotta feléjük jobb profilját. A délelőtt vontatottan és álmosan haladt, Aliso abban sem volt biztos, hogy végig ébren volt. Egészen addig a percig nem tudott dönteni. Éppen kávét kortyolt nyugodtan az asztalon támasztva a lábát, mikor egy rakás bohóc-jelmezbe öltözött fegyveres bandita berúgta az ajtót,hadonászva a puskáikkal. - Senki nem mozdul, ez itt egy bankrablás, az egyetlen, amit a maguk helyében tennék, hogy arccal a padlóra fekszem és imádkozom, hogy túléljem a mai napot! - kiáltotta az egyik. A lány csak felsóhajtott, mintha az ilyesmi mindennapos lenne, míg a munkatársai ész nélkül kapkodtak mobiljaik után, menekülni próbáltak vagy csak hasra vágódtak. Ki-ki ízlése szerint. - Figyu hapsikám, fordulj meg gyorsan és sétálj ki azon az ajtón, szépen kérlek:ne szúrd el a reggelemet és ígérem,én sem fogom a tiédet! Mert rohadtul sz*r lenne a sitten tölteni a délutánt, legalábbis szerintem. - közölte felkelve,mire az egyik levette a maszkját nevetve. Lila öltönye volt, valami borzasztó zöld inggel és sárga nyakkendővel. A haja úgyszintén zöld színben pompázott. De az arca... Holtsápadt volt, fekete monoklikkal és fülig érő vérvörös mosollyal. Alatta mintha hegek cikcakkozták volna a férfi bőrét. Al elbizonytalanodott az arca láttán, sőt, egy kicsit mintha meg is ijedt volna, de aztán nagy levegőt vett és elmosolyodott. - Mi olyan vicces, Mr. Dilis bohóc? - Joker, ha kérhetném, kis hölgy! - hadonászott a késsel. - menjetek, fiúk, intézzétek,nekem van egy kis elbeszélgetni valóm ezzel a nővel! Szóval, szívecském... - Alison! - vágott közbe az említett durván. - A nevem Alison és nem pedig szívecske, vagy nő, vagy éppen kis hölgy. - Akkor, Alison... - kezdett bele gúnyos mosollyal. - Na gyere ide, így nem lehet történetet mesélni! Tudod mik ezek a vágások? - nyomta kését a lány arcának. - Nem, de nem is érdekel. Te sem tudod az én történetemet, nekem miért kéne tudnom a tiédet? - kérdezte dacosan. - Jaj, jaj, Alison... Miért vagy ilyen komoly? - nevetett fel a bohóc, de a mondattól már mindenki kővé dermedve bámult. Tudták jól, hogy mi fog következni. | |
(aktuális oldal: [ 533 ], összes oldal: 579, Hozzászólások: 8672)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [530] [531] [532] [533] [534] [535] [536] [537] ... [573] [574] [575] [576] [577] [578] [579]
