 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Lovakkal kapcsolatos irományok (versek, novellák...)
| Lajura (15249) - 1. 11.10.20 21:27:15 | ||
|
 --És akkor ezennel megnyitom ezt a témát!--
 Négy évvel ezelőtt... Elsa Bloom vagyok. Ma 5 éves. Szemem holdvilága a kezdeteknél kihunyt. Nem látok semmit, de érzek, s hallok sok mást. - Boldog születésnapot Elsa! - ölelt körül Amy Fluost , és Bary Bloom, szerető szüleim. - Mondd csak, mit kívánnál kislányom? - kérdezte édesapám. “Látni... látni akarom a lovakat...“ vágtam volna rá... Ha... láthatnék. Lehuppantam a földre, és ezt szipogtam: - Érezni a kis pacik illatát... De ti úgysem visztek el a lovardába, ugye? ---Folyt. köv. csak mennem kell verset tanulni--- | |
| Flémó (80958) 14.04.04 22:17:34 | ||
|
A Reményhozó - Első részlet
Rettenetes hangzavar uralta az őserdő azon részét. Csatazaj. Tudtam, hogy késő lesz. Csakis a Hegypárkány faluját rohanhatták le a Pusztítók. Ormótlan nagy gépeik utat törtek a fák között. Éppen csak félre tudtam ugranis, a hatalmas, sárga járművek elől. A gépeknek hatalmas fogakkal ellátott lapát volt az elején, és a tetejükön füstött okádtak az erdő békéjébe. Zajos lánctalpuk alatt zizegett az avar. Maguk mögött utánfutókat húztak. Az első járművön egy ketrec volt, benne három rettentően dühös párduc, az egyik köztük fekete. A második gépen gyerekek, asszonyok, és idősek voltak, kezük-lábuk összekötözve, a gép hátulján pedig két Pusztító őrködött fölöttük. A harmadikon szintén ezt láttam. Szegény emberek nagyon féltek, főleg a gyerekek. Segíteni akartam rajtuk, de nem tudtm hogyan. Mit tehettem volna? Hiszen csak egy ló vagyok... Az utolsó, negyedik járművön a harcosokat vitték. Rájuk mégjobban figyeltek, mert a megkötözésen felül, még külön-külön ketrecbe is zárták őket. Szemükben vak düh tátszott. Egy harcosnak nincs is nagyobb szégeyen a fogságnál, inkább meghalnak. Bárcsak tehettem volna valamit! De nem tudtam. A bokrok rejtekéből néztem végig ezt a gyászos menetet, várva, hogy elhaladjanak. El akartam menni a Hegypárkány faluba, bár magam sem tudtam miért. Életem egyik legjobb döntése volt, valószínüleg az ősi isteneink akarták így. Pedig valószínüleg értelmesebb lépés lett vlna a Pusztítók zajos masináinak nyomába eredni. Mindenesetre elindultam a Hegypárkány faluba. Szinte nem is a magam ura voltam. Úgy éreztem magam, mint egy marionette bábú, amit kötélen huzigálnak ide oda. Engem is valami idegen erő ráncigált, én pedig engedelmeskedtem. Hegypárkány faluja egy magas hegy oldalában épült, szinte megközelíthetetlen helyen. Az út olyan keskeny volt, hogy aligha jöttek föl rajta a Pusztítók erős gépei. Valószínüleg másik utat találtak. Vagy gyalog mástak fel. Más eshetőség nincs. Ezt máig sem tudtam megfejteni, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekel azóta. Akkor sem törődtem vele igazán, ugyanis agyamra titokzatos köd telepedett, gépiesen tettem az egyik lábamat a másik után. A szakadék mellettem több tíz méternyi, ha nem több. És egyre csak tövekedett ez a táv. Ekkor kezdtem azt gondolni, hogy a Pusztítók nagy mágiának állatak hatalmában, ha ide fel tudtak jutni lezuhanás nélkül. Még a szememet uraló lilás homályon keresztül is láttam a mellettem lévő tátongó mélységet. Aztán kiértem egy párkányra, amit kerítés vett körbe. Az eddig rajtam uralkodó érzés egy szempillantás alatt elmúlt. A kerítésen volt egy kapu. Tárva-nyitva. Az volt Hegypárkány faluja. Már éreztem a füstöt. Azt is felégették. Mérhetetlen harag gyúlt bennem a Pusztítók ellen. Hát nem tisztelnek semmit? Miért hurcolják el mind az embereket, mint az állatokat? Miért döntik romba a falukat? Miért pusztítják el a szent tárgyakat? Mert nem tisztelik az ősi isteneket. Az tözsem béliek mindeg mondják, hogy ha egy gyerek nem hisz az istenekben, akkor azok kemény lecke által tanítják móresre. Vajon ez a Pusztítókra is igaz? Bárcsak igaz lett volna... A fauba beérve rémes látvány fogadott. Vér, vér és vér mindenütt. A harcosok nem adták magukat egykönnyen. Minden bizonnyal sokan megsérültek. Páran talán meg is haltak. A házak égtek. Az öreg sámán kunyhója kirabolva, az aranyból faragott ereklyék eltűntek. Rémes volt. A tűz hamut és pernyét sodort felém. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, le a földre. Mondanom sem kell, a Szumberinek sírni is tudnak, de csakis önszántukból. És én akkor nagyon el voltam keseredve. Mnden amit szerettem, és tiszteltem oda lett. Bárcsak én is meghaltam volna, vagy legalábbis akkor így gondoltam. Elindultam a falu véén álló nagyobb épület felé. Az volt a törzsfőnök lakhelye. Utólag meg sem tudnám mondani miért mentem arra, talán kíváncsiságból. De ez is örök rejtély marad. Legalábbis számomra. A törzsfőnök háza nagyobb volt a többinél, de másban nem különbözött azoktól. Sohasem jártam még benn, bár a Hegypárkány faluban egyszer már igen. Betekintettem az ajtón. Lángokban állat az egész. A polcok leverve, az értékes gyógyfüvek mind a földön voltak szétszórva. Az edények leverve. A szőnyeg széttépve, maradéka ég. Egy gy zöld lángnyelv jelezte már csak a remek keverékek egykori létezését. A sarokban egy kupac hevert. Valószínüleg a törzsfő levetett ruhája. Ráesett egy polc. A kíváncsiság űzött, beléptem hát az ajtón. A hőség eviselhetetlen, a szag orrvacsaró volt. Rémes keverék! Csak a ruhára voltam kíváncsi... | |
| Flémó (80958) 14.04.04 22:18:22 | ||
|
Ránéztem a fekvő kupacra. Visszahőköltem meglepetésemben. Nem is egy ruha volt, hanem egy ember. Nem láttam az arcát, a ráesett polcot elragadta a tűz. Úgy hittem halott, de nem tudhattam biztosan, ezért segítenem kellett rajta. A polcot óvatosan odébb rugdostam, és elrángattam az embert a tűzből. Utólag állíthatom, hogy nem voltam vele túl finomkodó, hiszen a földön húztam véig. Azt hiszem nem úgy kellett volna. Nagy nehezen felraktam a hátamra, és kivágtattam a lángoló faluból. Az ember tehetetlen súlyként nehezedett a vállammra, a hátam pokolian fájt, ugyanis az ember kése a hátamnak nyomódott.
Egy virágos mezőn úgy itéltem biztonságos. Nem emlékszem arra, hogy miképp jutottam oda, se arra, hogy hogyan sikerült lejönnöm a hegyről, de biztonságban odajutotam. Lefektettem az utasomat a földre, és akor láttam meg először az arcát. Nem is volt még felnőtt, egy fiú volt, talán tizennégy éves. Hosszú fekete haja volt, mint minden fiúnak a Hegypárkány törzsben. A fejét csúnyán beverhette, mert nem volt eszméleténél, a keze pedig össze volt kötve, tehát valószínüleg már elfogták, és készültek elvinni őt a Pusztítók, amikor ráesett a polc. Azt hitték meghalt, mintahogy rólam is azt hihették, ezért őt is ot hagyták. Testét több helyen égések borították. Harcosnak látszott, övében két kés is volt, nameg egy kard. Egész teste láztól hánykolódott, de szerencsére még élt. Persze nem voltam biztos benne, hogy életben is marad. Viszont meg kellett próbálnom segíteni rajta, mert talán ő volt népem utolsó reménysége. Tessék itt van az első fejezet. | |
| Flémó (80958) 14.04.04 22:19:01 | ||
|
Bocsánat, vannak benne hibák. | |
| Flémó (80958) 14.04.07 14:53:59 | ||
|
Hozzam a következő fejezetet, Sok elgépelés volt ebben, de majd a következőven nem lesz ennyi, az külön átnézem majd. | |
| zsófics (75588) 14.04.07 16:49:26 | ||
|
Köszi Flémó!:))) Lesz, lesz folytatás. Már elkezdtem. | |
| Flémó (80958) 14.04.08 15:02:27 | ||
|
zsófics : amúgy egyre jobb a történet, meg az írástípusod is.
Az enyémre mikor ír valaki valamit? | |
| zsófics (75588) 14.04.08 16:00:02 | ||
|
Bocs, nem volt időm olvasni , Flém, de mindjárt elolvasom! | |
| zsófics (75588) 14.04.08 16:14:19 | ||
|
Hozd, Flémó! Nagyon jó, tetszik, de vigyázz a helyesírásra. | |
| Flémó (80958) 14.04.08 20:08:11 | ||
|
Reményhozó - Második részlet
Besötétedett. A holdfény rásütött az árnyas mezőre. A harcos fiú még mindig nem ébredt fel, de már adott életjelt, ugyanis szerencsétlen lázban hánykolódott. Milyen kár, hogy a sámán minden gyógyfüve odalett. Azok között biztos lett volna olyan, ami meggyógyította volna a fiút. Azon az estén harmatcseppek gurultak le a fűszálakról, és világítottak, amikor leestek. Ezt nevezik a törzsem béliek az istenek könnyének. Olyankor látni ilyet, amikor az istenein szomorúak. Utoljára a Nagy Háború idején láttam ilyet, amikor a három törzs egymás ellen küzdött. Neszek sem hallatszottak az erdő felől. Ez a vihar előtti csend volt. Sehol nem rezdült ág, sehol nem zümmögött még egy bogár se. Ez kísérteties volt, noha korántsem annyira, mint a Pusztítók. Vajon hol lehet most az én fajtám, a többi Szumberin? Vajon megölték őket a Pusztítók, vagy még mindig foglyok? Esetleg már ki is szabadultak? Nem lett volna-e jobb, ha engem is magukkal visznek azok a rémes teremtmények? A fiú nyögött egyet előttem. Talán az istenek akarata volt, hogy rátaláltam, ha nem lelek rá, ő meghalt volna. De miért nem ébredt fel még? Lehet, hogy meghalt volna, ha ekkor nem lépek közbe. A szívem mélyén tudtam, hogy a segítségem nélkül nem marad életben. Volt egy ősi szertartás. Egy legenda inkább. Előttem még senki nem próbálta ezt. Úgy hívták, a Szív-szertartás. A Szumberinek átadhatják lényük egy részét a haldokló embernek. Ettől kezdve érzik egymás jelenlétét, és ha az egyikük meghal, vele hal a másik is. A baj csak az, hogy ha a szertartás nem sikerül, a ló meghalhat. És az enyhén szólva nem lett volna szerencsés... Én mégis megpróbáltam. Volt egy ősi szöveg, amit ilyenkor mondani kellett. A szavak keringtek a fejemben. Még sohasem hallottam őket, mégis pontosan tudtam a szövegemet. Az istenek akarata talán? - Váljon eggyé szívünk és lelkünk, legyünk társak mindörökké. Halál el nem választ többé. Porból lettem, s porrá leszel velem együtt te is, szívem a tied, s a szíved az enyém, nincs többé korlát közöttünk. Istenek segítsenek minket!.. - az utolsó szavakat szinte lehelve ejtettem ki. - Ez végső akaratom... A harmatcseppek hirtelen felszálltak a levegőbe, és körülöttem kezdtek körözni, mint egy hatalmas, kék örvény. Aztán eltávolodtak tőlem, és a földön heverő fiú körül kezdett forogni a szárföldi örvény. Utólag nem tudnám megmondani, hogy ez valóban így történt-e avagy csak a képzeletem játszott velem, mindenesetre emlékeim szerint egy áttetsző fényalak áll akkor az erdő szélén. Mire közelebb mentem, azonban eltűnt. Valószínű csak a fény játéka volt. Aztán a mellkasom egy pillanatra felvillant, nem sokkal később a fiúé is. Hamarosan eltűntek a fények, a harmatcseppek pedig visszaestek a földre. Mozdulatlan táj. Mozdulatlan ember. Mintha semmi nem változott volna. Pedig minden megváltozott, alig néhány pillanat alatt. Ahogy közelebb hajoltam a fiúhoz, láttam, hogy már nem fájdalom tükröződik az arcáról. Nyugalmas volt, mintha szépet álmodna. Hamarosan fel fog ébredni, gondoltam. Álmosság lett úrrá rajtam. Egész nap galoppoztam, úsztam, és hegyet másztam. A hátam is fájt, és kissé még mindig szédültem. A szőröm megperelődött, és sebek borították testem. Úgy nézhettem ki, mint aki egy kisebbfajta természeti katasztrófát élt túl. Fáradtan hevertem le a mozdulatlan test mellé, és behunytam a szemem. A fiú talán felébred másnapra. A harmatcseppek csillogtak körülöttem a nyirkos fűben. Szomorúan gondoltam vissza a magam mögött hagyott napra. Akár egy nap is megváltoztathatja az egész életünket. Elaludtam, szóval nem tudom mi történt az este, a néma tájon. De azt tudom, hogy siralmat suttogott a szél is, és a hold bágyadt képe is szomorúan sütött azeste a harcvesztett helyre. A falumra... | |
| Flémó (80958) 14.04.08 20:08:54 | ||
|
Bocs, most meg dőltbetűsre csinálta! | |
| Flémó (80958) 14.04.08 20:09:29 | ||
|
Reményhozó - Második részlet
Besötétedett. A holdfény rásütött az árnyas mezőre. A harcos fiú még mindig nem ébredt fel, de már adott életjelt, ugyanis szerencsétlen lázban hánykolódott. Milyen kár, hogy a sámán minden gyógyfüve odalett. Azok között biztos lett volna olyan, ami meggyógyította volna a fiút. Azon az estén harmatcseppek gurultak le a fűszálakról, és világítottak, amikor leestek. Ezt nevezik a törzsem béliek az istenek könnyének. Olyankor látni ilyet, amikor az istenein szomorúak. Utoljára a Nagy Háború idején láttam ilyet, amikor a három törzs egymás ellen küzdött. Neszek sem hallatszottak az erdő felől. Ez a vihar előtti csend volt. Sehol nem rezdült ág, sehol nem zümmögött még egy bogár se. Ez kísérteties volt, noha korántsem annyira, mint a Pusztítók. Vajon hol lehet most az én fajtám, a többi Szumberin? Vajon megölték őket a Pusztítók, vagy még mindig foglyok? Esetleg már ki is szabadultak? Nem lett volna-e jobb, ha engem is magukkal visznek azok a rémes teremtmények? A fiú nyögött egyet előttem. Talán az istenek akarata volt, hogy rátaláltam, ha nem lelek rá, ő meghalt volna. De miért nem ébredt fel még? Lehet, hogy meghalt volna, ha ekkor nem lépek közbe. A szívem mélyén tudtam, hogy a segítségem nélkül nem marad életben. Volt egy ősi szertartás. Egy legenda inkább. Előttem még senki nem próbálta ezt. Úgy hívták, a Szív-szertartás. A Szumberinek átadhatják lényük egy részét a haldokló embernek. Ettől kezdve érzik egymás jelenlétét, és ha az egyikük meghal, vele hal a másik is. A baj csak az, hogy ha a szertartás nem sikerül, a ló meghalhat. És az enyhén szólva nem lett volna szerencsés... Én mégis megpróbáltam. Volt egy ősi szöveg, amit ilyenkor mondani kellett. A szavak keringtek a fejemben. Még sohasem hallottam őket, mégis pontosan tudtam a szövegemet. Az istenek akarata talán? - Váljon eggyé szívünk és lelkünk, legyünk társak mindörökké. Halál el nem választ többé. Porból lettem, s porrá leszel velem együtt te is, szívem a tied, s a szíved az enyém, nincs többé korlát közöttünk. Istenek segítsenek minket!.. - az utolsó szavakat szinte lehelve ejtettem ki. - Ez végső akaratom... A harmatcseppek hirtelen felszálltak a levegőbe, és körülöttem kezdtek körözni, mint egy hatalmas, kék örvény. Aztán eltávolodtak tőlem, és a földön heverő fiú körül kezdett forogni a szárföldi örvény. Utólag nem tudnám megmondani, hogy ez valóban így történt-e avagy csak a képzeletem játszott velem, mindenesetre emlékeim szerint egy áttetsző fényalak áll akkor az erdő szélén. Mire közelebb mentem, azonban eltűnt. Valószínű csak a fény játéka volt. Aztán a mellkasom egy pillanatra felvillant, nem sokkal később a fiúé is. Hamarosan eltűntek a fények, a harmatcseppek pedig visszaestek a földre. Mozdulatlan táj. Mozdulatlan ember. Mintha semmi nem változott volna. Pedig minden megváltozott, alig néhány pillanat alatt. Ahogy közelebb hajoltam a fiúhoz, láttam, hogy már nem fájdalom tükröződik az arcáról. Nyugalmas volt, mintha szépet álmodna. Hamarosan fel fog ébredni, gondoltam. Álmosság lett úrrá rajtam. Egész nap galoppoztam, úsztam, és hegyet másztam. A hátam is fájt, és kissé még mindig szédültem. A szőröm megperelődött, és sebek borították testem. Úgy nézhettem ki, mint aki egy kisebbfajta természeti katasztrófát élt túl. Fáradtan hevertem le a mozdulatlan test mellé, és behunytam a szemem. A fiú talán felébred másnapra. A harmatcseppek csillogtak körülöttem a nyirkos fűben. Szomorúan gondoltam vissza a magam mögött hagyott napra. Akár egy nap is megváltoztathatja az egész életünket. Elaludtam, szóval nem tudom mi történt az este, a néma tájon. De azt tudom, hogy siralmat suttogott a szél is, és a hold bágyadt képe is szomorúan sütött azeste a harcvesztett helyre. A falumra... | |
| Flémó (80958) 14.04.08 20:10:09 | ||
|
Na most jó. És jó a helyesírása is... | |
| zsófics (75588) 14.04.09 18:13:49 | ||
|
Jó, Flémó!!! Sokkal élvezhetőbb így, hogy nincs benne helyesírási hiba! | |
| Tündi825 (79051) 14.04.09 18:25:14 | ||
|
Flémoó: Nagyon jó!!! Most, hogy figyeltél az igeidő megtartására, és a helyesírásra, egyrészt jobban megértettem, másrészt meg élvezetesebb volt olvasni:)) Csak így tovább!!! | |
| Flémó (80958) 14.04.10 14:37:12 | ||
|
Köszi... amarosan jön a harmadik rész. | |
(aktuális oldal: [ 291 ], összes oldal: 342, Hozzászólások: 5123)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [288] [289] [290] [291] [292] [293] [294] [295] ... [336] [337] [338] [339] [340] [341] [342]
