 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Bármilyen egyéb alkotás ami nem illik a többi témába :)
| pony56club (16581) - 1. 11.10.21 14:15:26 | ||
|
látom ide még senki nem írt...így ha nem baj..:
1.fejezet Hatalmas mancsim tompa puffanással érkeztek a talajra.Gyorsan kerülgettem a fákat,és próbáltam utolérni a zsákmányomat:egy nyulat.Nem erőltettem meg magam,egy szökkeléssel mellette termettem,és állkapcsomat a tarkójára zártam.Felemeltem a földről és elroppantottam a gerincét.Letettem a földre és szétnéztem.Hiába voltam vérfarakas hatalmas termettel,attól még mindíg résen kell lennem.Ugyanis mostanában a medvék már jól belehúztak a gyűjtögetésbe,és ma már nem egyszer találkoztam medvével.Őszintén szólva már kezdtem rühelni a medvéket,mert amint elejtek egy nagyobb zsákmányt,azonnal feltűnik egy,aztán mégegy,és mégegy....én meg mehetek el arra amerre látok.Szerencsére nem jött medve,így nyugodtan elfogyaszthattam a nyulat,amiről inkább nem számolnék be... Hireten hideg szélvihar borzolta fel dús bundámat.Kicsit megráztam magam.Felnéztem az égre.Egy falevél épp az orromra hullt le.Leráztam róla,és megindultam hazafelé. Ősz volt,jobbanmondva már Október vége volt.A fák már jócskán csupaszok voltak a lombhullatás miatt.Az állatok pedig már szorgosan gyűjtögették téli élelmüket.Én ugyan nem gyűjtögettem,igaz,nem is volt rá szügségem.Mivel van nekem saját házam is.Elvégre vérfarkas vagyok vagy mi‘fene.Nem lett volna muszály vadásznom,de kondiban kell tartanom magam.És amúgy is szerettem farkasként élni,bóklászni az erdőben.Még a hideg ellenére is.Dús bundám ugyanis megvédett a hidegtől,így nem kellett attól tartanom hogy megfagyok.A melegtől sem különesebben,de ez most lényegtelen. Már az erdő szélén jártam,megtorpnatam.Gyanakvóan szétnéztem,majd átváltoztam emberi alakomba.Gyorsan átszaladtam az úton,a túloldalon meg egyenesen balra kanyarodtam,be az utcába,oda ahol lakok.Megálltam és elővettem az MP-mamat.Elindítottam.Legalább a észreveszik hogy eltüntem,modnhatomazt hogy futni voltam. Kis faluban élltem,távol a várostól.De nem bántam.Nem szerettem annyira a nagy felhajtást és a zajokat.Inkább szerettem csendben olvasni vagy rajzolni,vagy esetleg valami mást csinálni.Apám és anyám meghalt,akárcsak a nagyszüleim,így nevelőszülőknél laktam.Szerencsére éppelméjűek voltak,és nem voltak túl szigorúak,kivéve egy kissé értetlenebb teremtést:a fiukat.Ugyan még csak 13 volt,de már olyan idegesítő,hogy néha szivesen megnézném az arcát akkor,amikor meglátna farkasként. Csendesen besurrantam a házba.Kivettem a fülemből a fülhallgatókat és eltettem a készülékkel eggyütt a zsebembe.Olyan halkan mozogtam,amennyira csak tudtam.Szerencsére még mindenki aludt,pedig már fél nyolc volt.Csendben felsurrantam a szobámba.Becsuktam magam mögött az ajtót,és gyorsan megfésültem feketésbarna hajamat.Ugyanis egy kis erdei üldözéstől eléggé feltűnően összegabalyodott,szimplán úgy néztem ki,mintha csak most keltem volna fel az ágyból.Szinte abban a pillanatban ahogy összefogtam a hajamat,meghallottam Angela,a nevelőanyám hangját. -Triss,gyere kész a kaja! -Oké!-ordítottam le a szobámból. Miután végeztem a fésülködéssel,már ép siettem lefele a lépcsőn,amikor különös szag ütötte meg az orromat.A konyhában odamnetem nevelőanyámhoz és kicsit elfancsalított orral ezt kérdeztem:-Járt tegnap nálunk valaki,vagy csak Adam büdösített be? Angela értetlen ábrázattal meredt rám.-Igen,az új szomszédunk. -Dehát nincs is új szomszédünk. -Na jó,nem a miénk,hanem a szomszéd szomszédja,találkoztam vele a boltban és megkérdeztem hogy átjön-e. -És? -Átjött,de nem nagyon akart bejönni,talán szégyenlős volt...vagy csak zavarban lehetett...?-miközben anám magában álmélkodott én gyorsan bepakoltam magamba a kaját,aztán már szaladtam is a buszhoz.Na de amilyen balszerencsés vagyok,természetesen lekéstem a buszt...így mehettem gyalog a suliba. | |
| Póniló15 (15108) 12.09.16 11:11:23 | ||
|
Ehh... eléggé ratyi lett a tördelés >< Inkább itt olvassátok el:
Farkas Szemmel 3. Bocsi az offért! :$ | |
| Félholdfarm1 (39419) 12.09.16 12:12:11 | ||
|
thestri: naonjóó *w* (igen vettem a fáradtságot és elolvastam xD) folytatást kéreeek :3 | |
| thestral27 (21282) 12.09.16 12:53:35 | ||
|
Félhold: Nalátod, mondtam én, hogy nem olyan sok.XD Majd igyekszem a folytatással, de csak most értem haza, és még gyorsan megkajálok.:D | |
| Félholdfarm1 (39419) 12.09.16 14:05:12 | ||
|
Thestri: igen mondtad de tegnap este 10-kor soknak látszott xD | |
| Horses99 (31263) 12.09.16 17:02:49 | ||
|
Helló! Elkezdtem írni egy történetet. A címét, a borítóját meg a bevezetőjét még nem találtam ki! Bocsi! xD De, ha tetszik nektek folytatom. Amúgy sokkal izgalmasabb lesz, csak ez az eleje...na mindegy.
A kezdetek kezdete A jéghideg szél süvített és csontig hatolóan csípte az emberek arcát, ha azok kimerészkedtek otthonaikból. Ezért inkább mindenki bent maradt a kandalló mellett egy nagy bögre forró csokoládé társaságában. Amikor kinéztek az ablakon, elfogta őket az a megfoghatatlan érzés, hogy valaminek a vége, de másvalaminek viszont a kezdete ez a zord idő. Akkor szerették a telet, amikor hatalmas hóréteg borította a tájat és a téli napsütésben szánkózhattak és hóembereket készíthettek a barátaikkal. Kedveltek minden apró, értéktelennek tűnő egyéb dolgot is, ami nekik örömet okozott. De mi lenne akkor, ha lenne valaki, aki nem tud semminek örülni, nem tud semmit szeretni, nem tudja értékelni a dolgokat úgy ahogy kellene és meg akarná változtatni a helyet a maga számára? Lehet, hogy elérné a célját, de az emberek szívéből nem tudna mindent kitörölni… Ebben a nyugodt, békés faluban, egy teljesen átlagos házban élt egy család, amely nem hitt semmiben, ami nem valóságos. Bár nem voltak sokan, mindössze ketten. Egy idős házaspárról van szó. A gyerekeik régen felnőttek és egy távoli helyen dolgoztak. Ők meg tengették napjaikat olvasással, sétálgatással és az öregember különösen szeretett a kertjében lenni. Minden reggel korán kelt fel, felhúzta a régi, zöld gumicsizmáját és még reggeli előtt rendbe tette a növényeket és megetette az okos, hű társát: egy nagy barna kutyát. Az állat se volt már fiatal, de mindig erején felül próbált kedvére tenni a gazdájának. Amikor egymásra néztek, a kutya barna, az öregember zöld szemekkel, olyankor azt gondolta magában, hogy így, ahogy barátja néz, senki sem tud nézni. Utána leült egy rozoga kis padra és pirkadatig hallgatta a madarak dalait, kedvencét simogatva. Most viszont elmaradt az édes koncert, csak egy varjú ült a kerítésen és néha hangosan károgott, mintha valamit mondani akarna, vagy esetleg figyelmeztetni valamire… Természetesen az öreg néni és bácsi nem izgultak különösebben semmiért. Nagyon nyugodt emberek voltak. Ott, amerre a szarvasok cikáznak, ahol a vaddisznók túrnak, olyan helyen járt az, aki világ életében nagy kényelemhez volt szokva. Egy magas alak haladt a fák között, de fekete ruhája és csuklyája elrejtette kilétét. Lépéseire hangosan zörögtek az őszi levelek és utána az utolsó piros és sárga levelek is lehullottak a fákról. Láthatólag egyedül volt, egyedül zavarta meg az erdő csendjét. Egyszer csak megállt, szétnézett és, mintha az hívogatná a hely elkezdett futni. Nemsokára a földön találta magát, mert a varjú, amelyik az öregember kerítésén üldögélt azelőtt, őrült iramban repült utána és beleütközött. Az sötét alak fájdalmasan felnyögött, majd felült, de komolyabb baja nem esett. Aztán észrevette a madarat, kiegyenesedett, felemelte a csuklyáját… | |
| Félholdfarm1 (39419) 12.09.16 18:41:56 | ||
|
Horses99: szerintem jómondgyuk vam mit javitani..kezdetnek kezd azzal h nevet adsz nekik mert ugy valamivelérdekesebb :) | |
| Kyra76 (59204) 12.09.17 17:19:16 | ||
|
3. fejezet - Segítsünk? – kérdeztem látva hogy már teljes a felfordulás. Louis a vízben – a ponyvától fogva a medence szélénél egy kis résnél áll – Niall is vizes (amiből arra következtettem, hogy Ő is megmártózott, legalább derékig). Harry tehetetlenül próbálja egy szerkezet segítségével feltekerni a cuccot. Liam viszont csak állt és nézett. - Kéne – válaszolt Louis. - Oké, na, engedj oda! – szólt Lindsay Harrynek. Lindsay elkezdte feltekerni az egyik végén, Én meg a másikon fogtam a ponyvát, hogy egyenletesen tekerődjön. Egy perc alatt készlettünk. Mikor végeztünk, odamentem a vízhez, beleraktam a kezem, hogy megnézzem mennyire hideg. - Jó a víz, gyere! – bátorított a göndör (Harry), aki már rögtön befutott. – Oké! Beleereszkedtem. Egy kicsit hideg volt, de ki lehetett bírni. Legutolsóként Zayn jött be. - Na, és most? – kérdezte Lou aki már biztosan unta magát – Simán úszkálni, az biztos, hogy Én, nem fogok. Lindsayvel összenéztünk. Szerintem egyre gondoltunk. Bólintottam, mondván „mondd Te”. - Nekem van egy ötletem – fogott bele. - Elég hülyeség… - Mond már! - Szóval van egy ember, aki becsukja, a szemét, és elkezd pörögni a vízben, hogy ne tudja, hol van. Mikor úgy érzi, hogy oké, csukott szemmel el kezdi keresni a többi embert a vízben, akiknek persze nyitva van a szemük. Most viszont mivel sokan vagyunk, valakinek ki kéne menni a vízből, és kommentálni az eseményeket, de úgy hogy nem mondja, ki hol van. Alig fejezte be az utolsó mondatot, mindenki Louisra mutatott. A legfurcsább az egészben, hogy én is szó szerint ugyanerre gondoltam. - Ez tök jó! - mondta Loui, és a többiek bólogattak. – Látom nekem kéne kimenni. Ezzel ki is ment és leült úgy, hogy csak a lába lógott bele a vízbe. Megbeszéltük, hogy ki kezd, és Harryre esett a választás. Úgy egyeztünk, meg hogy akit először megfog az lesz a következő. Elmondhatom, hogy ez a két és fél óra volt a világ legviccesebb két és fél órája. Louis nagyon ügyesen kommentálta az eseményeket, és sokszor volt olyan, hogy senki nem bírta tovább, mindenki röhögő görcsben tört ki. Sokszor volt olyan, hogy egyenesen a medence szélének mentünk neki, vagy, hogy centik kellettek volna, hogy elkapjunk valakit. Szerintem az volt a legjobb amikor Lindsay rögtön az elején nekipörgött Liamnek, vagy amikor Niall belerántotta Louist a medencébe. A végén helyet cseréltem Lou –val és én kommentáltam. Aztán három óra felé már mindenki elkezdett fázni, aztán kijöttünk. Ez alatt az idő alatt Lindsel jelentősen feloldódtunk, és teljesen úgy viselkedtünk mintha régi jó barátok lennénk velük. Szóval bementünk. A barátnőmmel felvittük az „elvileg a mi szobánk” –ba a cuccainkat. Csak az volt a gond, hogy ketten azt már elfoglalták. Nem igazán törődtünk vele. Én a fürdőben vettem át a fürdőruhát egy cicanadrágra és egy olyan egyberuhaféle felsőre. A hajamat megszárítottam, és felkontyoltam. Miközben öltöztem hallottam, hogy a fiúk is jönnek felfele az emeletre. Legalább ketten rám is próbálták nyitni az ajtót, de szerencsére csukva volt. Lindsayvel nagyjából egy időben lettünk kész. Kinyitottam az ajtót, és kiabálásra lettem figyelmes. - Miért a mi szobánkba? - kiabált Louis, tőle szokatlan hévvel. - Elvileg ez a miénk lenne! – vágott vissza Lindsay. A többiek –köztük én is- csak álltak és néztek. Niall csitítóan közbevágott: - Szerintem aludjanak ők itt. Én rá néztem Ő meg én rám. Olyan melegség áradt a szeméből, amit én még sosem láttam. Elpirultam. Egy kicsit. Csak a kár, az hogy a pillanat rövid volt. - Így igaz nem lenne szép kitúrni a lányokat –helyeselt Liam is. - Tényleg. Bocsánat – visszakozott a fiú. Látszott rajta hogy megbánta, hogy így ordított, és nem gondolta komolyan. | |
| Kyra76 (59204) 12.09.17 17:19:40 | ||
|
*
- Elfogadva – mosolygott a barátnőm. – Na, hát akkor mi legyen? Van még egy délutánunk meg egy esténk a mai napból. Mindenki elkezdett gondolkodni. Nekem őszintén semmi nem jutott az eszembe. végül újból Niall szólalt meg, egy olyan mondattal, ami tökéletesen rá illett: - Csináljunk kaját! - És ha már így itt vagyunk, akkor miért ne lehetne ez olyan, „összeismerkedős este”? Kiülünk a teraszra enni, beszélgetünk, satöbbi – folytatta Harry az ötletet. Nekem, ahogy elmondta nagyon úgy hangzott mintha egy „óriás randit” akarna összehozni. De tetszett a dolog. Mindenki bólogatott. - Oké, a vacsi. De nincs itt semmilyen étel, hozzávaló, amiből lehetne csinálni valamit! És mit csináljuk? – kérdezte Linds. Erre furcsa válasz érkezett: míg én és Zayn sült csirkét mondtunk a többiek bolognai spagettit. - Miért ne legyen mindkettő? – kérdeztem, közben elindultam a lépcső fele. Újabb, „Oké” –zás „Igen” –ezés. Ez után még megkérdeztem, hogy kinek van itt a kocsija, és hogy ki fog vezetni. Végül Lou – ra esett a választás. Szóval Louis vezetett én meg az anyósülésen mellette mondtam, hogy merre kell menni. Mikor beszálltam a kocsiba megláttam egy kitömött galambot az ülésemen. Megkérdeztem, hogy: Ez meg mi? És a válasz csak annyi volt, hogy: Kevin, és hogy majd fel kell vinni a házba. - Addig is üljön az öledben. Nem szeret a lábaknál lenni – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. - Na persze. Álmodban – válaszoltam, azzal megpróbáltam hátradobni a hátsó ülések valamelyikére, de Lou kikapta a kezemből, és a saját ölébe rakta, majd szemrehányóan megjegyezte: - Nincsenek érzéseid. Elfojtottam egy nevetést, mert azért nem akartam megbántani, bármennyire is ketyósan viselkedett. A vásárlást egyedül végeztem, mert hát ők inkognitóban vannak Magyarországon, és tudtam, hogy egy másodperc sem kellene, hogy felismerjék. A további utat pedig képzeld el magad. (Hű ez rímel) | |
| Póniló15 (15108) 12.09.17 18:56:52 | ||
|
Na megint itt vagyok. :) Az előbb berakott történetet moderálhatjátok tőlem, de mindenképpen hagyjátok figyelmen kívül, mert el lett rontva a betevése, ráadásul nem volt teljes fejezet. Szóval most berakom megint, és ez az egész 1. fejezet, néhány módosítással és kibővítéssel.
FROM BridgeStory ALL RIGHTS RESERVED! 1. Fejezet “De honnan fogom tudni, hogy ki az?“ A kisfarkasra rávetült anyja hatalmas, biztonságot nyújtó alakja. A kölyök egészen a fűbe lapult, s aggodalmas szűkölésbe kezdett. A szuka kihúzta magát, majd körbenézett. Magabiztosnak látszott és elszánt volt, a szíve mégis sajgott. Bár a kölyök nem tudta, de már ilyen fiatalon hatalmas próbatétel elé kell állnia. “Meg fogod érezni, ne aggódj.“ “És ha mégsem?!“ Saimai, a kölyök anyja lehajolt, majd finoman a fogai közé szorította a kicsi grabancát, s egy mozdulattal a mellettük álló bokor tövébe helyezte. Nem szólt semmit, mert nem volt értelme. Amúgy sem tudott volna megszólalni, mert a torka teljesen elszorult. Legszívesebben magával vitte volna a kölykét, de nem tehette. Tudta, hogy rá szüksége van valakinek, mint ahogy egykoron ez vele is történt. Ő volt az, aki Shiane, a hercegnő mellett volt mindig, és életét kockáztatva vigyázott rá. Most ugyan ez a sors vár a fiára is: megtalálni az “emberét“, hogy aztán vele legyen a nehéz időszakokban. Miután elengedte a kölyköt, még utoljára ránézett, megnyalta a pofáját, s hátat fordítva neki, az erdőbe iramodott. A kicsi hangos vonításba kezdett. “Mama! Ne hagyj itt! Mamaaa!“ De hiába vonított. Az erdő elnyelte a szuka lépteinek zaját. 1777 február 10-ét írt a naptár. Kora reggel volt még: a Nap éppen, hogy a hegyek fölé emelkedett, de az emberek már javában élték az életüket. A piac zsongott az alkudozástól, mindenki kiabált, cipekedett, s az árusok minden erejükkel azon voltak, hogy eladják a portékájukat. Egyszóval minden olyan volt, mint azelőtt. A Nap ma is felkelt, az emberek ma is éltek, a víz ma is folyt, az élet pergett. Ebben a mindennapi, megtörhetetlen egyensúlyban élt Korea fővárosa, és bár senki sem beszélt róla, de mind bíztak abban, hogy ez így is marad. A csípős, februári levegőben egy ifjú sétálgatott az utcán. Arca aggodalmas volt, látszólag valami nagy gondja akadt. Gondolataiba merülve rótta a métereket, miközben a kérgesre fagyott hó meg-megroppant a lábai alatt. Szemöldökei aggodalmasan összeugrottak, s tanult szemeit az úton tartva haladt előre - ki tudja, hová. Mögötte, a két oldalán egy-egy férfi állt, és követték mindenhová. Kezükben kardot tartottak, hogy veszély esetén képesek legyenek védeni urukat. Folyton az embereket nézték, és mindenkit gyanúsnak tartottak, aki elment mellettük. Így ment, mendegélt a három férfi a fagyos utcán 1777 február 10-én. Egyikük sem sejtette, hogy bár annak ígérkezik, ez a nap korántsem lesz átlagos. - Huhh... Végre kész! - A lány elvigyorodott, ahogy végignézett a kerten. A fáradt, fagyott föld gyönyörűen rendezett sorokban állt a szemei előtt. Készen volt arra, hogy bevessék, és hogy aztán felnevelje a növényeket. Művelője elégedetten törölte meg a homlokát, ezzel rávonva egy apró sárcsíkot. Éppen, hogy sikerült befejeznie a munkát, valaki kikiabált a háta mögött álló házból. - Cheeeon! - Erős, öblös férfihang volt, olyan, ami nem tűr ellentmondást. A lány összerezdült, és félih hátra fordulva lehunyta a szemeit. - Mit akar már megint?! - Suttogta. Lehelete meglátszott a levegőben. - Cheeeon! - Ordított ismét. - Megyek már! - Kiáltotta vissza a lány, majd teljesen megfordult, vett egy mély levegőt, és elindult a ház felé. Éppen az ajtóhoz ért, mikor egy vörös test rontott ki rajta. Egy farkas volt az: eszeveszett iramban vágtatott. A lány megpördült, és utána kapott, de esélye sem volt elkapni. - Kiran! Kiran, gyere vissza! - Kiáltotta, de az állat már messze járt. - Az a vadállat már megint bántott téged...? - Suttogta erőtlenül a levegőbe, miközben a farkas hóban hagyott nyomait nézte. Egy darabig csak bámulta őket, aztán összeszűkültek a szemei, és kezei ökölbe szorultak. Megfordulva belépett a házba, készen állva a legrosszabbra. Az ismerős látvány tárult elé: egy nagydarab, ötvenes éveit taposó férfi koszos ruhában, valami étel volt előtte, meg egy üveg bor. Hangosan csámcsogott, ahogy felnézett a lányra. Az ajtó felé mutatott, majd undorítóan szipogott egyet. * | |
| Póniló15 (15108) 12.09.17 18:57:17 | ||
|
*- Az a dög enni akart az én ételemből! Ha nem neveled meg, agyonütöm és eladom a bőrét! - A lány csak állt, és nézte a férfit. Undor fogta el, ahányszor csak a szeme elé került, és legszívesebben menekült volna innen, de nem tehette. Ez a férfi, név szerint Kim Cheson volt az apja. Igazából sokszor elgondolkodott rajta, hogy ez valójában így van-e, mert kettőjükben nem volt semmi közös. Ráadásul az apja sosem volt hajlandó beszélni a lány kiskoráról, és mikor ő rákérdezett, mindig csak annyit mondott, hogy majd máskor elmeséli. Az anyja elvileg még régen halt meg valami különös betegségben - róla csak ennyit tudott, mert az apja ennyit mondott neki. A család valójában roppant elvont fogalom volt Cheon számára: túl kötött, és túl valóságos. Ő nem ragaszkodott az apjához, se a házukhoz, se az emberekhez, akik nap mint nap körülvették. Független volt és szabad, bár maga sem tudta, hogy azért érez-e így mert valóban ilyen, vagy pedig csak azért, mert sosem szeretett még embert igazán. Egy élőlény volt a földön, akihez képes volt ragaszkodni: Kiran. Ez a vörös szőrű kanfarkas tartotta benne a lelket, mikor az apja az örökös parancsolgatásaival az őrületbe kergette. Mikor a férfi szerint a lány egyik téli alkalommal nem látta el rendesen a ház körüli teendőket, és ezért kizárta őt éjszakára, a farkas volt az, aki melegen tartotta, és ébren virrasztott felette. A lány és Kiran barátsága már-már hátborzongatóan emberi volt, s Cheon apja sokszor utalt is erre. Tudván, hogy mennyire kötődik az állathoz, mindig azzal fenyegetőzött ha a lány nem végzett el egy munkát vagy éppen rosszul tette, hogy megöli a farkast, és eladja a bőrét. Így hát az mindent megtett ennek elkerülése végett, s naphosszat csak robotolt: rendbetette a házat, feltakarított az apja után, megetette az állatokat, főzött és mosott, egyszóval mindent elvégzett, míg a férfi a ház melegében növesztette a hasát. Mindennek persze egyetlen oka volt: Kiran, érte csinálta az egészet.
A farkassal kötött barátsága még egészen kiskorában kezdődött, pontosabban tíz évvel ezelőtt, mikor Cheon még csak hét éves volt. Akkor éppen a házuk mellett álló patakhoz indult vízért, mikor az erdőbe érve hangos, de a léptei zajára egyre halkabb vonításra lett figyelmes. Kislányként meg sem fordult a fejében, hogy a hang mögött esetleg valami veszélyes rejtőzhet, így puszta kínácsiságból elindult felé. Egy bokor mélyéről jött, s mikor meglátta a forrását, a meglepetéstől még a lélegzete is elakadt. Egy apró, rozsdavörös pamacs bámult vissza rá: szemeiben félelem csillogott. A bokor mélyére húzódva sírt, s minden bizonnyal az anyját hívta. Cheon pár pillanatig csak állt ott mellette, aztán leguggolt, és miközben megnyugtató hangon beszélt, a kölyök felé nyújtotta a kezét. Az erre még hangosabb vonításba kezdett, s egy óvatlan lépés következtében kigurult a bokorból. A kislány azonnal felpattant és mellette termett, azonban a kölyök amilyen gyorsan csak tudott, fülét farkát behúzva eliszkolt. Cheon csalódottan nézett utána, de be kellett látnia, hogy a farkas bizony vadállat, és ezért a vadonban a helye. Gyorsan tovább indult hát, hogy időben visszaérjen a vízzel, és akkor még talán meg tudja kérni az apját, hogy tanítsa meg neki a maradék írásjeleket. Szerencsére a patak nem esett messze a háztól, így Cheon nemsokára már visszafelé tartott a vízzel. Komikat kérek! :3 | |
| Horses99 (31263) 12.09.17 19:17:42 | ||
|
Kyra76: Szerintem nagyon izgalmas! ;) Imádom az ilyen... ,,fanfictionokat“. Szinte bármilyen témában. A legjobban az tetszik benne, hogy E./1-ben meséled el és így sokkal hitelesebb. (mintha, pl. mesélő lennél) A technikai része: egyszer volt talán szóismétlés, de inkább úgy értelmeztem azt a részt, hogy kihangsúlyoztad, amit akartál mondani. xD Most azon gondolkozom, hogy legyél-e kicsit részletesebb? Mert leírtad pontosan mi hol volt és milyen volt, csak, ha egy kicsit, csak 1-2 szóval többet írnál egy-egy mondatba, akkor annál is jobb lenne! ;) Ami még megfogott: őszinte voltál. Én imádok mondjuk híres filmeket továbbgondolni. Ja, és ez egy kicsit elvontan fog hangzani, de amikor elképzeled azt a ‘mesebeli világot‘, ahol a történet játszódik, ugye azt szeretnéd, hogy aki olvassa, hasonlót, vagy szinte ugyanazt lássa? Ez a legnehezebb része. Ezt szerintem úgy tudnád még jobban elérni, hogy amikor azon gondolkozol, milyen melléknevet, tulajdonságokat írj, akkor azt úgy válaszd ki, hogy az minél jobban visszaadja a hely hangulatát...
Bocsi, ha kicsit értelmetlen, amit írtam, de csak építő jelleggel. De nem tépem itt tovább a szám... Folytasd!^^ *_* Nagyon tetszett! | |
| Horses99 (31263) 12.09.17 19:31:58 | ||
|
Póniló15: Elképesztően jó! :D A történet nagyon megható! *_* Frappánsan fogalmazol. Szeretem az olyan történeteket, amik állatokról szólnak. xD Várom a folytatást! ;) | |
| Kyra76 (59204) 12.09.17 19:38:39 | ||
|
Horses99: Köszönöm a kritikát. És tényleg igazad van. Jó hogyha az olvasóval ugyanazt képzeljük, el. De nagyon életszerűre szeretném, és jó lenne hogyha aki olvassa az egy kicsit magát is megtalálná valamelyik szereplőben. Sokáig fogom írni, ezt a sztorit, mert folyamatosan jön az ihlet, és én végül is már azt is tudom hogy mi lesz a következő 30 fejezetben.
Az első 15 részre azt tudnám mondani, hogy egy hosszú bevezető, és a szereplők lelki világa és viselkedése folyamatosan nyílik meg, így egyre újabb oldalukat ismerhetjük meg. Engem például kettő nagyon híres könyv, az Szent Johanna gimi, és a Harry Potter inspirált. Az utóbbi a drámai hatás, és a nagy kiterjedés miatt. Mármint a kidolgozottság. Az előbbi pedig amiatt mert annyira mindennapi, mégis izgalmas hogy szinte akárkivel megtörténhet. Hű, milyen kis regényt írtam XD Na szóval ez csak egy kis szösszenet akart lenni az irományomról . | |
| Horses99 (31263) 12.09.17 19:53:23 | ||
|
Kyra76: Harry Potter! :) Nekem Piton a kedvencem. xD De amúgy azon szoktam gondolkodni, hogy pontosan mihez hasonlítsam azt, ahogy az írója ír. Amúgy szívesen. xD A Szent Johanna gimiben meg teljesen egyetértek veled. Amúgy az jutott eszembe, hogy van akinél, (nem nálad) akik még szinte kezdenek írni, a fogalmazásuk jó, de nem tökéletes. De én nem hiszem, hogy nem képzelik el úgy, ahogy más írok a történeteiket, csak meg kell tanulniuk leírni. Amikor meg már elképzelték és le is írták, akkor megtanulják még költőibben megfogalmazni a mondanivalójukat. Ehhez hozzájárul, hogy nő a szókincsük. | |
| Kyra76 (59204) 12.09.17 20:07:05 | ||
|
Horses99: Igen. piton tudja, mi az hogy “Örökké“. De nekem talán inkább a Weasley ikrek a kedvenceim. De ezt inkább chaten, vagy üzenetben kéne megbeszélni :) | |
(aktuális oldal: [ 454 ], összes oldal: 579, Hozzászólások: 8672)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [451] [452] [453] [454] [455] [456] [457] [458] ... [573] [574] [575] [576] [577] [578] [579]
