 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Bármilyen egyéb alkotás ami nem illik a többi témába :)
| pony56club (16581) - 1. 11.10.21 14:15:26 | ||
|
látom ide még senki nem írt...így ha nem baj..:
1.fejezet Hatalmas mancsim tompa puffanással érkeztek a talajra.Gyorsan kerülgettem a fákat,és próbáltam utolérni a zsákmányomat:egy nyulat.Nem erőltettem meg magam,egy szökkeléssel mellette termettem,és állkapcsomat a tarkójára zártam.Felemeltem a földről és elroppantottam a gerincét.Letettem a földre és szétnéztem.Hiába voltam vérfarakas hatalmas termettel,attól még mindíg résen kell lennem.Ugyanis mostanában a medvék már jól belehúztak a gyűjtögetésbe,és ma már nem egyszer találkoztam medvével.Őszintén szólva már kezdtem rühelni a medvéket,mert amint elejtek egy nagyobb zsákmányt,azonnal feltűnik egy,aztán mégegy,és mégegy....én meg mehetek el arra amerre látok.Szerencsére nem jött medve,így nyugodtan elfogyaszthattam a nyulat,amiről inkább nem számolnék be... Hireten hideg szélvihar borzolta fel dús bundámat.Kicsit megráztam magam.Felnéztem az égre.Egy falevél épp az orromra hullt le.Leráztam róla,és megindultam hazafelé. Ősz volt,jobbanmondva már Október vége volt.A fák már jócskán csupaszok voltak a lombhullatás miatt.Az állatok pedig már szorgosan gyűjtögették téli élelmüket.Én ugyan nem gyűjtögettem,igaz,nem is volt rá szügségem.Mivel van nekem saját házam is.Elvégre vérfarkas vagyok vagy mi‘fene.Nem lett volna muszály vadásznom,de kondiban kell tartanom magam.És amúgy is szerettem farkasként élni,bóklászni az erdőben.Még a hideg ellenére is.Dús bundám ugyanis megvédett a hidegtől,így nem kellett attól tartanom hogy megfagyok.A melegtől sem különesebben,de ez most lényegtelen. Már az erdő szélén jártam,megtorpnatam.Gyanakvóan szétnéztem,majd átváltoztam emberi alakomba.Gyorsan átszaladtam az úton,a túloldalon meg egyenesen balra kanyarodtam,be az utcába,oda ahol lakok.Megálltam és elővettem az MP-mamat.Elindítottam.Legalább a észreveszik hogy eltüntem,modnhatomazt hogy futni voltam. Kis faluban élltem,távol a várostól.De nem bántam.Nem szerettem annyira a nagy felhajtást és a zajokat.Inkább szerettem csendben olvasni vagy rajzolni,vagy esetleg valami mást csinálni.Apám és anyám meghalt,akárcsak a nagyszüleim,így nevelőszülőknél laktam.Szerencsére éppelméjűek voltak,és nem voltak túl szigorúak,kivéve egy kissé értetlenebb teremtést:a fiukat.Ugyan még csak 13 volt,de már olyan idegesítő,hogy néha szivesen megnézném az arcát akkor,amikor meglátna farkasként. Csendesen besurrantam a házba.Kivettem a fülemből a fülhallgatókat és eltettem a készülékkel eggyütt a zsebembe.Olyan halkan mozogtam,amennyira csak tudtam.Szerencsére még mindenki aludt,pedig már fél nyolc volt.Csendben felsurrantam a szobámba.Becsuktam magam mögött az ajtót,és gyorsan megfésültem feketésbarna hajamat.Ugyanis egy kis erdei üldözéstől eléggé feltűnően összegabalyodott,szimplán úgy néztem ki,mintha csak most keltem volna fel az ágyból.Szinte abban a pillanatban ahogy összefogtam a hajamat,meghallottam Angela,a nevelőanyám hangját. -Triss,gyere kész a kaja! -Oké!-ordítottam le a szobámból. Miután végeztem a fésülködéssel,már ép siettem lefele a lépcsőn,amikor különös szag ütötte meg az orromat.A konyhában odamnetem nevelőanyámhoz és kicsit elfancsalított orral ezt kérdeztem:-Járt tegnap nálunk valaki,vagy csak Adam büdösített be? Angela értetlen ábrázattal meredt rám.-Igen,az új szomszédunk. -Dehát nincs is új szomszédünk. -Na jó,nem a miénk,hanem a szomszéd szomszédja,találkoztam vele a boltban és megkérdeztem hogy átjön-e. -És? -Átjött,de nem nagyon akart bejönni,talán szégyenlős volt...vagy csak zavarban lehetett...?-miközben anám magában álmélkodott én gyorsan bepakoltam magamba a kaját,aztán már szaladtam is a buszhoz.Na de amilyen balszerencsés vagyok,természetesen lekéstem a buszt...így mehettem gyalog a suliba. | |
| thestral27 (21282) 13.01.23 16:23:28 | ||
|
reka: igen, TETSZETT. xD<3
Na,.. én úgy döntöttem, hogy fogok írni a WAY-hez néha ilyen külön “részeket“, amik ilyen külön novella-csatolmányok a történethez. (bár szinte semmi köze nincs hozzá.xD Alias a fő történet menethez nincs köze..) Amolyan “A karakterek fantáziálása“ .:D Szeretnék néha írni a többiek szemszögéből is,azért döntöttem így.^^ Viszont(!) ötleteket, hogy ki legyen az első, akinek leírhatom a “titkos-fantáziálását“!:D Lehetőségek: a, Ronald b, Austin c, Jack Egyelőre ők a lehetőségek... xD Mihamarabb kapok visszajelzést, annál hamarabb tudok neki kezdeni laptopon írni:). (az aztán szép lesz... főleg, hogy hosszú í nincs rajta... na mindegy.. ) | |
| Fanday99 (50302) 13.01.23 16:56:28 | ||
|
thestri: Austiiiin legyen az első áldozat *w* xD *pörgés befejezve* | |
| Renteppisch (70893) 13.01.23 17:32:10 | ||
|
Hát, hirtelen fellángolából kezdtem el írni. az 1800-as évek közepén játszódik, de mivel nem rendelkezem elég történelmi háttérrel, gyakran pontatlan lehet. Az, hogy folytatom-e, a reakciótoktól függ.Annyt hozzátennék, mivel nem sokan érdekeltek a komolyzenében erre, hogy Niccolo Paganini hegedűvirtuóz volt, talán a világon a legjobb.
Az ördög futára/1 Csak egy hete vagyok úton, de ez az egy hét szinte rémálomszerűen kísért. Nem okolhatok senkit, hiszen magamat rántottam bele, senki nem bíztatott, nem kényszerítettek, és lett volna lehetőségem visszafordulni. Nem tettem. Hogy mégis miért nem? Ezt én is szeretném tudni. A medálnak, amit rám bíztak, igéző ereje lehet. Nem bírom letenni, és szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem már kezdetben is, hogy a nyakamba akasszam. Utálom, és szeretem egyszerre, le akarom rakni az árok partjára, a tengerbe akarom hajítani, de visszatart. Lassan a lényem részévé válik, a mágiával egyetemben, amit nyújt nekem. Irritál, hogy tőle fuggok, és mégis... nem tudok ellenkezni. Van egy olyan érzésem, hogy játékszer vagyok egy nagyobb hatalom kezében, és hogy bár úgy tunik, magamtól keveredtem bele a veszedelembe, csak kiszolgálom, amit nekem írtak meg, aztán félre leszek hajítva. Rettegek, hogy megérem-e a holnapot, vagy hogy lesz-e, aki még mellettem áll. Hét napig bírtam, és most drága papírt vettem, az utolsó, egyáltalán nem felesleges fillérjeimet tintára fecséreltem. Le kell írnom az őrületes sodródásomat, hátha tisztára, vagy tisztábbra mossa majd a nevemet, ha esetleg megtalálná valaki. A nevem Livio Paganini, és rokonságban állok a híresebbik Paganinivel. Niccolo bácsi a nagybátyám volt, amíg élt, és bár próbált hegedülni tanítani, egy cseppnyi tehetség sem szorult belém a vonós hangszerek terén, én a zongorával jeleskedtem. Amerre csak jártam, úgy ismertek, mint a híres virtuóz unokahúgát. Néha azon kaptam magam, hogy én is kezdek így gondolni magamra. Azonban Niccolo bácsival nem igazán hasonlítottunk sem tehetség, sem küslő terén. Míg ő, alacsony volt, és vézna, engem kellemes magassággal és arcvonásokkal áldott meg az ég, aminek nem győzök elégszer hálát adni. A nagybátyám utolsó napjaiban szegény volt, és magányos. A kaszinóvállalkozása csődot mondott, adós volt, és beteg. Nekem fél éve haltak meg a szüleim, és fél évbe tellett, hogy megtaláljam Paganinit. Én még ügyesnek számítottam, nehéz anyagi helyzete miatt elzárkózott a világtól, hogy ne zaklassák. Két hetet istápoltuk egymást, ha lehet, csak még jobban összezuhant lelkileg és fizikailag bátyjának halálhíre hallatán. Én ápoltam, ő pedig történeteket mesélt nekem, és néha játszott. Megszerettem, és sajnáltam, hogy a hajdan olyan sikeres emberből csak ennyi maradt. Hallottam szóbeszédeket arról, hogy eladta az ordognek a lelkét, hogy a tehetségére szert tegyen, és bár ez a pletyka már kezdett unalmas lenni, a halála előtti napon mégis rákédeztem, mit gondol erről. Akkor épp jól volt, a szalonjában gyakorolt(mintha szüksége lenne rá). Amikor megszólítottam, letette a hangszert, és kicsit bánatos tekintettel levett a nyakából egy medált, amit már látam rajta párszor. Nem igazán értettem. A tenyerembe helyezte, és rám nézett. - Ez a kis ketyere valóban segített nekem a hírnév megszerzésében - mondta, szinte suttogva. Sóhajtott egyet. - Nem az ördögtől szereztem. Nem tudtam mit mondjak, azt hittem, tréfál. De ahogy múltak a másodpercek, csak nézett rám. Akkor sem hittem el igazán, de belementem a játékba. - Tehát ha leveszi, nem tud majd játszani? - kérdeztem. Niccolo bácsi csak ingatta a fejét. - Ez kéne, hogy történjen. Az állahoz emelte a hangszerét, és búskomor képpel megtámasztotta azt. Mialatt felemelte a vonóját, lopva rámpillantott, majd egy nehéz másodperc után végre rázendített. A saját La campanelláját játszotta, sokkal lassabban a kelleténél. Az eredetileg sziporkázó darab szinte sírt az ujjai alatt, de egyébként minden rendben volt. Az ujjai nem botlottak meg, jó volt a ritmus is. A feléig sem játszott, aztán hirtelen abbahagyta a darabot, és a térdére helyezte a hegedűt. - Amikor először tapasztaltam a hatását, egy koncerten voltam, és elszakadt az egyik húrom. Azt hittem, abba kell hagynom, de az ujjaim maguktól játszottak tovább a maradék húrokon. Nem tudtam sokáig feldolgozni, nem értettem, hogy lehet. Csak későb tulajdonítottam a sikert a medálnak. Nem igazán akartam elhinni. Olyan volt mint a pletykák sokasága, amiket hallottam Niccolo bácsiról. Túl meseszerű, túl hihetetlen ahhoz, hogy igaz legyen. Csak felvont szemöldökkel pillantottam rá, várva, hogy mondjon még valamit. Csak egy kis mosolyra futotta neki. - Látom, nem igazán győztelek meg - állapította meg. Vállat vontam. - Tehát arra kell hogy kérjelek, vedd fel a medált. Elállt a lélegzetem. Máris más színben láttam a történetet. Kételyek torlódtak fel bennem. Mi van, ha tényleg tehetséget ad nekem? Lehetséges ez? Rajtam volt a sóhajtás sora. (folytköv a fejezetből, csak még javítom az elgépeléseket) | |
| Renteppisch (70893) 13.01.23 17:38:29 | ||
|
Mondani akartam valamit, mielőtt felvettem volna az átkozott ékszert, de nem tudtam mit. Lassan a nyakamba akasztottam, és átvettem a hangszert a nagybátyámtól.
Napokkal utána is próbáltam megfogalmazni, mi történt, de nem hiszem, hogy most jobban fog menni, mint eddíg. Egy régebbi tánctanárom egyszer azt mondta nekem, lesz az életemben egy olyan tánc, amikor azt sem fogom majd tudni, hol áll a fejem. Amikor nem hibázok, és tudom majd élvezni a lépések és a zene duóját, aztán mire rákapnék, már vége is lesz. Csak ehhez a leíráshoz tudom hasonlítani a játékomat. Ismertem a hangokat a hegedűn, de még sosem futottam át rajtuk olyan hibátlanul, mint akkor. Én is a La campanellát játszottam, de sokkal sebesebben, szinte rohanva. A vonó cunamiként zuhant a húrokra, az ujjaim izzadtak, és azt éreztem, hogy tudom, mit csinálok. Nem néztem Niccolo bácsira, a hangoknak szenteltem magam, aztán hirtelen vége lett. Nem volt mit játszanom, a darab elfogyott. Úgy éreztem ennek a fájó hiányát, mint a koldus a ritka ételét. Fel sem fogtam, mit csináltam végig, csak letettem a hangszert, és néztem magam elé. Fél percig is csak ülhettünk szótlanul, mialatt bennem nőtt az érzés, hogy valami nincs rendben. A medált súlyosnak kezdtem érezni a nyakamban, és kapkodva vettem le magamról, úgy adtam vissza Niccolónak, mint az égő gyufát. Nagy sokára mertem csak megszólalni, mintha figyelne valaki. - Honnan van? - kérdeztem halkan. - Elcseréltem egy ágrólszakadt emberrel az utcán egy hangvillára. Szinte esedezett, hogy vegyem át. Amikor nyélbe csaptuk az alkut, megragadta a kezem, és azt mondta, az áldás és az átok medálja rám szállt, és csak akkor tudom kinyitni, ha már előtte is épp annyi tehetségem volt, mint miután felvettem. Mire megszólalhattam volna, elszaladt. Ez sem volt valami hiteles mese, de nem volt más választásom, mint komolyan venni. - Arra kérnélek, ha én esetleg nem tudnék rá vigyázni, vidd el a medált Eugenie Palacknek. Angliában él - tette hozzá. Ez nem ígért sok jót, kérdéseim voltak hozzá, de nem hagyta kimondani azokat. - Elmegyek sétálni - jelentetteki, aztán elviharzott. Meredten néztem utána. Paganini másnap meghalt. Ahogy egy levelében kéte, nem szóltam senkinek, csak összepakoltam a ruháimat, a megtakarított pénzét, a medált és a hegedűt, és elindultam Anglia felé, egyetlen zokszó nélkul. Azt hiszem, itt rontottam el. | |
| Mita (49495) 13.01.24 14:38:46 | ||
|
Sziasztok!:)
Emlékeztek még A szellemsuli c. történetemre? A topik 200. oldala körül található, már régi, de most megtaláltam és lementettem! ;-) Úgy döntöttem, hogy folytatom. Ha lesz érdeklődő, akkor berakom a fórumba. :) Mita | |
| Torynka (66934) 13.01.25 14:23:21 | ||
|
Sziasztok!
Meghoztam a történetem második fejezetét, egy kis bevezető: May néniék háza szokatlanul messze volt a várostól - szinte teljesen az erdőben. Körülbelül fél úton járhattam a város felé, még itt sem voltak házak - leszámítva a lakatlan kunyhókat. Hirtelen fura hangokat eregetett a motor majd a kocsi lerobbant. Azokat a gondolatokat senkinek sem kívánom mint amiket akkor a kocsiról. Kiszálltam és a motor felé indultam. Felnyitottam a motorháztetőt és motor csak eregette a füstöt mint egy gőzmozdony - csak nem haladt. A fejemre csaptam és leültem a kocsival szembe. -Kristen! Folytatását itt találod:) Katt! | |
| GoldAngel (58717) 13.01.25 14:27:05 | ||
|
Thestral: ahogy Fanday mondja, Austin szemszögéből legyen :D Egyébként elolvastam az oldaladon a történeted folytatását ( mert már vagy háromra nem komiztam) és szerintem nagyon szuper lett :D Szóval, majd hozzál folytatást hamarosan, mert most egy kémia egyes tz után jól esne a történetedet olvasni, mert az annyira megnyugtat :D | |
| Mita (49495) 13.01.25 14:36:32 | ||
|
Sziasztok! :) Hozok nektek egy új történetet. Egy kisfiúról szól. Fogadjátok szeretettel! | |
| Fanday99 (50302) 13.01.25 14:37:36 | ||
|
GoldAngel de régen nem láttalak O.o
és hogy ne legyen off: ha nem gond hogy egy negyed fejit teszek be, akkor hozok egy kevéskét az enyimből | |
| Mita (49495) 13.01.25 15:34:22 | ||
|
 Lassan nyitottam ki a szememet. Egy kórházi ágyon feküdtem, és láttam, hogy be van gipszelve a kezem. A kórterem zöld fala kissé megnyugtatott, de cseppet sem örültem annak, hogy itt vagyok. Mi történhetett velem? A szüleim az ágyamon ültek, és rövid, barna hajam simogatták. - Zoli - nyögtem fel. - Hol van Zoli? Ő miért nincs itt? Hol hagytátok? Mivel sem anya, sem apa nem felelt, rosszat sejtettem. - Zoli meghalt? - én is meglepődtem, hogy ezt kérdezem. Apa bólintott, és láttam, hogy egy nagy, kövér könnycsepp fut végig az arcán. Mi lett a kilencéves bátyámmal? Miért nem emlékszem semmire a tegnapi napból? A bátyám meghalt? Hatévesen még nehéz volt megértenem, mit is jelent a halál. Egyébként a nevem Váci Noel, és egy csodaszép helyen élek. A házunkat egy nagy kert veszi körbe, ahol minden van: veteményeskert, játékok, tavacska, hintaágy, két focikapu. Első osztályos vagyok az általános iskolában. Zoli pedig harmadikos... volt, de most már a mennyországból nézi, hogy siratjuk és gyászoljuk őt. Biztos nagyon szeretne visszajönni hozzánk, elmondani azt, hogy ő jó helyen van, ne aggódjunk miatta, mert boldog, csak mi hiányzunk nkei. Ez a tudat kis mértékben vigasztal az elvesztése miatt. Azon kezdek töprengeni, hogy miért neki kellett meghalnia és nem nekem. A bátyám nagyon szeretett volna autóversenyző lenni. Van egy fénykép, amin a kedvenc autóversenyzője ölében ül, és mindketten mosolyognak. Úgy látom, a Jóisten másképp akarta a dolgokat, mint a testvérem. Zoli mindigis tisztában volt azzal, hogy Isten akarata az első, minden úgy vagy jól, ahog történik. Talán ott fenn, a mennyben már meg is értette a halálának okát. A szememből most folynak a könnyek... eszembe jutott, mi történt! A bátyámmal éppen hazafelé jöttünk a boltból. Végre megvehette a hőn áhított, méregdrága Formula 1 Racing videojátékot, amire fél évig spórolta a zsebpénzét! Nagyon boldog volt, amikor a kezében tarthatta, amiről eddig csak álmodott! Ám ekkor történt a baj... annyira jó kedvben volt, hogy nem figyelt oda, amikor mentünk át az úttesten. Éles dudálást hallottunk, de hogy mi lett ezután, arra már nem emlékszem. Minden bizonnyal elütött minket egy autó. Én túléltem a balesetet, Zoli viszont belehalt a sérüléseibe. - Találjam csak meg azt a söfőrt! Kitekerem a nyakát! - üvöltöttem és bömböltem. Apa fogott vissza. A következő pillanatban már a fejem simogatta, majd megpuszilt. - Milyen sofőrt, kicsikém? - kérdezte anya. - Azt, aki elütötte Zolit! - Kisfiam, tudod... azt, akiről te beszélsz, már soha nem láthatod... ő már nincs köztünk... meghalt... - Miért? - Azt nem tudom - mondta most apa. Folytatjuk! Várom a kommenteket, építő kritikákat! :) | |
| Mita (49495) 13.01.25 15:36:26 | ||
|
Bocsi, elírtam! Nem söfőrt, sofőrt! | |
| Fanday99 (50302) 13.01.25 15:48:45 | ||
|
Mita: Figyelj az elgépelésekre. Továbbá észrevettem, hogy néha ugrálsz a jelen és múlt idő között, és én rövidnek érzem a mondatokat. én rosszkedvűen, totál lefáradtan ennyit találtam, de lehet hogy a többiek találnak majd benne több kivetnivalót is. Amúgy tetszik folytasd^^ | |
| Mita (49495) 13.01.25 15:49:58 | ||
|
Fandy: Az a bizonyos ugrálás azért van, mert azt is beleírom ami épp most történik, meg amire a főszereplő visszagondol:) ez direkt ilyen:) | |
| Mita (49495) 13.01.25 15:50:18 | ||
|
De azért köszi a kritit!:) Hozom is a 2. fejezetet | |
| Mita (49495) 13.01.25 16:04:23 | ||
|
Egy hét múlva... Hazaengedtek a kórházból. A sérüléseim és a családot ért trauma miatt egy ideig még nem mehetek iskolába. Ahogy beléptem a szobámba, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan hiányérzetem volt. Az ágyamon egy könyv, egy focilabda és egy lufi hevert. A könyv címe: Együtt mindörökké Egy elválaszthatatlan testvérpárról szól, az a vége, hogy meghalnak mindketten, de ugyanúgy, ugyanakkor és az utolsó pillanatban még foghatják egymás kezét. A bátyámmal minden nap olvastunk ebből a könyvből, pont azon a napon fejeztük be, amikor a balesetünk történt. Aztán a focilabda... Zoli nagyon szeretett focizni. Mindig velem együtt ment ki az udvarra. Cserélgettük a szerepeket: egyszer ő állt a kapuban, egyszer én. Milyen csodás gólokat lőttünk! Apa videóra is felvett párat közülök. A lufi pedig... a bulira lett volna, amit a videojáték miatt szerveztünk, hogy végre megvan. Az a buli, amit nem tarthattunk meg. Még most is alig hittem el, hogy a bátyám tényleg meghalt és nincs többé. Nem! Ez nem lehet igaz! Ő még élni akart! Biztos csak álmodom ezt az egészet! Levágtam magam a földre, és úgy ordítottam. A szüleim gyorsan berohantak, és lefektettek. A következő heteket ágyban töltöttem. Néha voltak még ilyen dühkitöréseim, de általában apa visszafogott. Mindig megpróbált megnyugtatni. Az ennivalóm is az ágyban fogyasztottam el, igaz, nem ettem sokat. Ebben a helyzetben nem csoda, ha nem volt különösebb étvágyam. Egyik nap anya jött be hozzám, telefonnal a kezében. Elcsodálkoztam, hiszen nem tudtam, mit akarhat. - Kicsim, Gergő szeretne veled beszélni! Van kedved hozzá? Egykedvűen ugyan, de bólintottam. Folytatjuk! Na, mára elég ennyi, legközelebb holnap vagy holnapután várható újabb fejezet! Addigis várom az építő kritikákat, kommenteket! :) | |
(aktuális oldal: [ 518 ], összes oldal: 579, Hozzászólások: 8672)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [515] [516] [517] [518] [519] [520] [521] [522] ... [573] [574] [575] [576] [577] [578] [579]
