 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Nem lovas irományok (versek, novellák...)
| galopp4000 (1515) - 1. 11.10.21 19:02:17 | ||
|
Fuu... beraknám a sztorim, de csak rövidebb karakterszámot enged meg :/ | |
| Juliia (56146) 12.02.16 19:22:12 | ||
|
Folytatás 1.
- Gyere – mondta, és elindult balra. Gyorsan mellé siettem, és törtem a fejem, hogy vajon hová igyekszünk. - A konyhába megyünk – közölte, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. – Ott még mindig úgy gondolnak rám, mint a kisangyalra. Elismerően rávigyorogtam. Na jó, ha én is úgy néznék ki, mint szőke barátom, akkor talán – talán! - nekem is sikerülne… De az én tincseim sötétbarnán állnak összevissza, és fésűvel sem lehet lesimítani őket. Szokták mondani, hogy okos barna szemem van, de én ezt nem hiszem, mert amit a tanár úr magyaráz, az egyik fülemen be, másikon ki (tehát a szemem lehet okos, de a fülem, az biztosan nem). Robin is így van vele, de neki nem is mondják, hogy okos barna szeme van. Valószínűleg azért, mert neki nem barna, hanem világoskék. - Ryan, te éhes vagy? – szólalt meg hirtelen Robin. - Nem – ráztam meg a fejem. – Vicky Swift almáitól jól laktam. - Én is. Akkor inkább menjünk fel a padlásra! – javasolta ragyogó szemmel. Döbbenten bámultam rá. - Van padlás? – kérdeztem elhűlve. - Tegnap találtam meg – mesélte lelkesen, és a hálótermek felé indult. – A takarító néni kinyitotta, amikor azt hitte, senki nincs ott. Fölment, és lehozott egy régi tányért. - Menjünk föl! – kiáltottam fojtott hangon. – Lehet, hogy találunk valamit a dirinéninek… - Igen – vigyorodott el Robin, és megállt a folyosó közepén. – Ott, fönt… - mutatott föl a plafonra. Fölpillantottam. Valóban ott volt egy árnyalattal világosabbra festett négyszög, csak nem értük el. - Hozok széket, te addig maradj itt – rohantam be a fiúhálóba. Pechemre ott találtam Pierre-t. Pierre Siggers egy nagydarab, göndör vörös hajú fiú volt, és bamba képéről csak azt lehetett leolvasni, hogy örül nekem. Mármint nem nekem, hanem a lobbanékony természetemnek. - Ryan Blair– mondta lassan, és feltűrte a pólója ujját. Most nem volt nagy kedvem verekedésbe keveredni, mert annak vagy szidás, vagy vereség és szidás – de általában inkább szimplán szidás - a vége. De úgy nézett ki, hogy Pierre-nek van kedve. Ostobán elvigyorodott, és a karját használva támasznak átszökkent egy ágyon, olyan fürgén, amit ki sem néztem volna belőle, ha nem ismerem az előző bunyók után. Mielőtt még támadhatott volna, fürgén gyomorszájon öklöztem, és egy székkel a kezemben, az ajtót magam mögött bevágva kimenekültem a szobából. Robin a kezével körkörösen jelezve sürgetett. Odarohantam, és halkan letettem a széket a linóleumpadlóra. Mivel barátom pár arasszal magasabb nálam, ő pattant fel a székre, és amíg én kicsit irigykedve néztem, kinyitotta a lejárót. Egy létra alja bukkant fel a sötét nyílásban, és lassan ereszkedni kezdett. Robin leugrott a székről, mielőtt kapott volna egy monoklit, aztán a falhoz lökte a segítő széket is, amely amint, hogy elvégezte munkáját, rögtön a háttérbe szorult. A létra halk koppanással ért földet. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk Robinnal, majd mászni kezdtem felfelé. | |
| Juliia (56146) 12.02.16 19:23:43 | ||
|
Folytatás 2.
. Hamarosan meghallottam az ő lépteinek halk dobbanásait is, ahogy szintén a létrára lépett. A padlástéren áthatolhatatlan sötétség fogadott. Kicsit tétováztam, majd felhúztam magam a poros fapadlóra. Gyorsan felálltam, és mivel Robin szőke feje felbukkant a halvány világosságban, ami lentről még beszűrődött, felhúztam őt is. Aztán felrángattam a létrát, és lefektettem a fapadlót borító vastag porrétegre. Mire visszafordultam, Robin lehajolt, hogy lehajtsa a falapot. Göndör, szőke haja szinte világított a lentről felszűrődő fénytől, és világoskék szemében az izgalom fénye villámlott. Eszembe jutott, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire fájna, ha elveszíteném. Én, amióta az eszemet tudtam, ott éltem, az árvaházban. Robint három éve, szülei halála után szállították ide a régi szomszédjaik. Éjszakánként sokszor belegondoltam már, hogy milyen lehet öt évesen elveszíteni a szüleidet… és arra jutottam, hogy olyan, mintha az életedből kiveszett volna a szeretet. Nekem szerencsém volt, apám már nem élt, mikor megszülettem, anyám pedig belehalt a születésembe. Nem is emlékeztem rájuk, sosem jutott eszembe sem egy mosoly, sem egy illat, pedig sokszor próbáltam felidézni az arcukat memóriámban. Az én életem itt tengődik, az árvaház komor, piszkosfehér falai között. Hirtelen még az a csekély fénysugár, ami segítségével láttam, hogy hova lépek, egy csattanással egyetemben eltűnt. Kissé megriadva körbefordultam, de az orrom hegyéig se láttam a magába záró sötétségtől. Mocorgás hallatszott a feljáró felől. Közelebb botorkáltam, mikor rájöttem, hogy csak a felálló Robin az. - Fény kéne – mondtam, önkéntelenül is suttogásra fogva hangomat. - Jó lenne – helyeselt a hang mellettem. – Szerintem, biztos van valahol egy ablak. - Aha… - Körbeforgattam a fejem, de még egy homályos, szürke folt sem derengett fel a nyomasztóan fekete fátyolon. Magam előtt tapogatva megindultam, de hirtelen a lábam valami szilárd, tompa tárgyba ütközött, és a következő pillanatban egy porfelhő közepében, a földön találtam magam. A bokámat fájdalmasan nyomta a kicsi vacak, amiben elbotlottam. A hátamra fordultam, és akkor a szemembe ötlött egy négyszögletű, halványszürke folt, szinte pontosan a fejem fölött. Felkecmeregtem a padlóról, és felborzoltam a hajamat, hogy a por kiszálljon belőle. Hogy nézhetek ki… Aztán felpillantottam a világosabb négyszögre. - Megvan – állapítottam meg, majd lenéztem a kicsi, tompa tárgyra. Mintha halványan csillogott volna. Leguggoltam, és a kezembe vettem. Egy gömbölyű, szürke kő volt, hűvösen simult a tenyerembe. - Mi az? – lépett mellém Robin, és felpislogott az ablakra. – Meg kéne tisztítani, és akkor látnánk is, mi minden van itt… Mit találtál? - Ezüstöt – suttogtam elragadtatottan, és felpillantottam. - Ezüstöt? Haddmuti! – csüccsent le mellém törökülésbe. Odatartottam elé a követ. Mikor úgy esett rá a fény, tény, hogy tompán csillámlott. - Levisszük Grey-hez… - Automatikusan megráztam a fejem. –, aki majd ezüsttányért csináltat belőle, és úgy fog minket kezelni, mint a királyokat? – Erre már vadul vigyorogva bólogattam. | |
| Juliia (56146) 12.02.16 19:24:45 | ||
|
Folytatás 3.
Felpattantunk, és egymással versengve toltuk le a létrát a nyíláson. Robin szinte lecsúszott rajta, annyira sietett. Gyorsan a zsebembe süllyesztettem az ezüstöt, és szintén ledübörögtem. A létra ijesztően imbolygott alattam. Azzal sem törődtünk, hogy bárki megláthatja, hol jártunk, csak rohantuk a matekterem felé, ahol az óra folyt. Vadul feltéptem az ajtót, és szinte bezuhantunk a tanterembe. Mintha megállt volna az idő. A gyerekek mereven, hátrafordulva, Grey tanár úr pedig arcán őszinte dühvel, felháborodással és döbbenettel – az utóbbit nem tudtam mire vélni –, a tanári padon áthajolva figyelt bennünket. Semmivel és senkivel nem törődve előrevágtattunk az asztalok mellett. - Ezüstöt találtunk – közöltem. Mozgolódás és pusmogás támadt a diákok között, de a tanár nem moccant. - Gyerünk az igazgatónőhöz – vágta oda végül durván. Összeszaladt a szemöldököm, és előrángattam a követ a zsebemből. - De hát ezüstöt találtunk, nézze – tettem le az asztalára. Csak egy pilantást vetett rá, és még arra sem vette a fáradságot, hogy közöllje velünk, ez egy egyszerű kő. Bár ezt simán ki lehetett olvasni a szemében villogó megvetésből, dühből és valami furcsa, diadalittas csillogásból. Karon ragadott mindkettőnket, kiadott egy oldalnyi feladatot a többi diáknak, aztán kirángatott minket az ajtón, és becsapta maga mögött. - Most aztán elég! Betelt a pohár! – füstölgött magában. Robin rémülten meredt rám a tanár karja alól. A tekintetéből ki tudtam olvasni az üzenetet: „Mindennek vége, elvesztünk…” És sajnos igazat is kellett adnom neki. Mindennek vége. Eddig még nem kapták rajta Robint semmin. De most igen, velem együtt száguldott be, és szintén tiszta por a ruhája, arca, haja… Tudni fogják, hogy velem van, és megpróbálják eltávolítani a közelemből, nehogy „rossz hatással legyek rá”. Fojtottan felnyögtem. Grey egy pillanatra rámvillantotta háborodott tekintetét. Most nem is takartam gyűlöletemet, hanem kinyújtottam rá a nyelvem, és csúfondáros képet vágtam. De nem reagált. Bosszúsan tovább loholtam a nyomában. A matematikatanár fergeteges tempójában fél perc alatt végigloholtunk három folyosón, le egy lépcsőn, és máris az igazgatónő szobájának ajtaja előtt álltunk. Grey bekopogott. - Szabad! – hallatszott a diri szoprán hangja. „Őrünk” betaszított minket a babarózsaszín padlószőnyegre. Miután a karommal a levegőben kaszálva visszanyertem az egyensúlyom, gyűlölettel meredtem az íróasztal mögött álló alakra. Az igazgatónő engem valahogy mindig egy labdára emlékeztetett. Akkora tokája volt, hogy nem is lehetett megállapítani, van-e álla, zsíros fekete haja durván dauerolva hullott dagadt vállára. Az előkelő, geil ruhák amiket hordott, csak még jobban kiemelték kerek termetét. A legenda szerint az irodájában található tükrök előtt táncol, amikor senki nem zavarja. Rémisztően vörös – pedig nem rúzsozza! – ajkán gúnyos mosoly csillant meg, mikor találkozott a tekintetünk. Aztán a gúny helyét csodálkozás vette át; erősen kisminkelt szeme kitágult, a kezét összekulcsolta a háta mögött, és kellemetlenül éles hangján megszólalt. - Robin McBidge...? A mintakisfiú… az irodámban, Ryan Blair-el együtt? Grey, mire véljem ezt? | |
| Juliia (56146) 12.02.16 19:35:52 | ||
|
Folytatás 4.
- Ms Aylwin… Hirtelen újabb kopogás szakította félbe a tanár magyarázkodását. - Szabad! – trillázta a diri. Egy fiatal házaspár lépett be az ajtón. A férfi szikár volt, arcvonásai kemények és szigorúak. A felesége arcán erőltetett mosoly játszott; folyton a ruháján lévő csipkéket simogatta, mintha azt akaná, hogy megdícsérjük az öltözékét. Én a magam részéről majdnem elhánytam magam a sziruprózsaszín együttestől. - Á, Mr és Mrs Elvey! – üdvözölte őket az igazgatónő nyájas mosollyal, aztán hellyel kínálta őket a rózsaszín bőr kanapén. A nő, Mrs Elvey, sunyiban letörölte – én láttam! – egy szőrös díszpárnával, mielőtt előkelően, finoman leereszkedett volna rá. Furán, gyanakodva néztem rá, tisztes távolságban az összes felnőttől. - Éppen időben – csicseregte Ms Aylwin mézesmázos mosollyal, miközben anyáskodva porolgatta Robin haját és ruháját, mire a barátom – meg Grey és én – elég furán néztünk rá. - Ez az angyalka az. Bocsássanak meg a kinézete miatt, egyes gyerekek rossz hatást tesznek rá… - Robin hunyorgott a szemébe hulló portól. - Nyugodjon meg, kedves Ms Aylvin, a mi kezünk alatt megnevelődik minden kölyök – közölte Mr Elvey. Mély, borús hangja volt; mintha ezernyi gond kínozná. - Nálunk jó dolga lesz a kis Robinnak – fecsegett a felesége csipkézett selyemzsebkendőjét gyűrögetve. Ezt Robinra értette? Mi van vele? „Ez az angyalka az…” Újabb gondolat tolakodott a fejembe. „…a mi kezünk alatt…” Ezzel mire gondolt? „Nálunk jó dolga lesz…” És ez? Szörnyű, meghatározatlan érzés kerített a hatalmába. - Ha lehetséges, már most magunkkal vinnénk – közölte a mély hangú úr, az előzőnél is szigorúbbann. Ms Aylwin behúzta a nyakát (bár nem hinném, hogy van neki), és bólintott. - Persze – helyeselt buzgón. - Nem! – szakadt ki belőlem a kiáltás. - Fogd be a szád! – förmedt rám Grey villogó szemmel, de nem törődtem vele. - Nem vihetik el! Nem! - Drágám, Ryan, kérlek, maradj csendben – mosolygott rám a diri, azonban a szeméből azt vettem ki, hogy lesz nemulass, mikor a házaspár elment. Robinra néztem. Engem nézett. Már ő is tudta, mi lesz. - Nem – mondta hirtelen, és elhátrált Ms Aylwin elől. – Nem megyek. - De mész, Robin – mosolyogott rá a nő. - Nem! - Hozom a dolgait – mondta előzékenyen Grey, aki elfelejtetten állt az ajtó mellett. - Hozza csak, kedvesem… - bólintott Ms Aylwin. – Ryan, kérlek, menjél vissza a tanterembe. - Nem megyek! – léptem Robin mellé, és megragadtam a karját. - Robin kedves, gyere ide – szólalt meg Mrs Elvey mosolyogva. Robin rám nézett. Már régóta tudtuk, hogy őt el fogják vinni, mégsem készültünk fel rá. | |
| Juliia (56146) 12.02.16 19:36:46 | ||
|
Folytatás 5.
Odament a nőhöz, aki óvatosan, vigyázva, hogy ne legyen poros a keze, megsimogatta a fejét. Grey belépett, és egy táskát nyomott Robin kezébe. - Adomány az árvaháznak – tett le az íróasztalra Mr Elvey néhány bankjegyet. – Viszontlátásra! - Szia, Robin – mondtam halkan, elszoruló torokkal. - Szia – suttogta, aztán elkapta a tekintetét, és a házaspárral együtt kiment az ajtón. - Ryan Blair! – szólt rám rögtön a diri. – Nem tudom elhinni, hogy… most meg hova rohansz! Visszajössz! Ryan! Becsaptam magam mögött az ajtót, és a legközelebbi ablakhoz futottam, ami a parkolóra nézett. Mrs Elvey épp mondott valami Robinnak, aki szótlanul bólintott. Aztán hátrafordult, és találkozott a tekintetünk. Intettem, közben az arcomon csurogtak le a könnyek. Gyorsan letöröltem őket, és addig néztem, amíg a fekete autó el nem tűnt a szemem elől. Ez vagyok én. Az utolsó. Akinek még a legjobb barátját is elveszik. Na ennyi. Komikat tárt karokkal várom. :) | |
| alli (25759) 12.02.17 13:32:19 | ||
|
1. fejezet A nap fénye halványan, erőtlenül ragyogta be a Klean-erdőt. A sugarak meg-megcsillantak a faágakon, a fű szinte gyémántnak hatott a sok harmattól. Csendes volt minden. Igazán szép, októberi napnak ígérkezett ez a nap. Az erdő lakói, az oroszlánok ébredtek fel. A király, Ronore ásított egy nagyot, szájából elővillantak hófehér, pengeéles fogai, és kisétált a barlang bejáratához. Onnan nézte tovább gyönyörű, ébredező birodalmát. Boldogan pillantott végig minden fűszálon, minden fán, bokron, minden felhőn. Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet. Ronore hátracsapta a fülét, de nem fordult hátra. Megismerte párja, Leona, hosszú, egyenletes, méltóságteljes lépteit. - Jó reggelt, Ronore! - köszöntötte férjét Leona, és finoman hozzádörgölőzött. - Neked is, Leona! - köszönt vissza puha hangján Ronore. - Mi okból keltél ilyen korán? - kérdezte a nőstényoroszlán. - Nem tudom. Talán az éjszaka teszi. Rosszul aludtam. Éreztem, hogy valami készülődik. - pillantott a hím aggódó szemmel párjára. - Ne aggódj! Minden csendes. Semmi ok arra, hogy feleslegesen riadóztasd a birodalmad. - mondta Leona. - Igazad van, drágám. Hisz nézz csak körbe! Semmi sincs itt. Majd ha lesz valami, akkor riadózhatunk! De így... - értett egyet Ronore. - Viszont mindjárt indulunk vadászni! Magaddal viszed a fiadat? - mosolygott Leona. A királyi pár fia, Sanrare, még eléggé kölyökoroszlánnak számított, de ahányszor tehette, mindig elment szüleivel, és a többi oroszlánnal vadászni. Ilyenkor ő is felnőttnek érezte magát, és szerette szülei dicséretét, mikor visszatért egy-egy kisebb zsákmánnyal, amit ő fogott. - Igen. - bólintott Ronore. - Azt hiszem, ma ő is jön velünk. - Remek ötlet. Hisz úgyis pár év múlva felnőtt lesz. Hadd tanulja még a vadászatot. - Pontosan. - És ma mire vadászunk? - Hát... talán egy-egy zebrára. Vagy antilopra. - Az tökéletes lesz! Megyek, felkeltem Sanrare-t. Azzal a királynő higgadt, méltóságteljes lépteivel visszament a barlangba. A király kint maradt. Lassan a birodalom többi oroszlánja is ébredezni kezdett. Amelyikük megpillantotta Ronoré-t, mély meghajlással köszöntötte. Eközben a barlangban Leona keltegetni próbálta fiát. - Sanrare! Sanrare, ébresztő! - mondta. A kis oroszlán bosszúsan forgolódott. - Gyere, Sanrare, mindjárt megyünk vadászni! - dobta be az adu-ászt a királynő. Ez hatott. A “királyfi“ azonnal kipattant az avar-ágyból. - Mikor? Hova? Ugye az apu is jön? - kérdezte. - Nemsokára indulunk a szokásos helyre. Igen, apád is jön. - mosolygott Leona. - Király! Már alig várom! - mondta, és kiszaladt Ronoré-hoz. - Szervusz, fiam! - mosolygott a király. - Szia, apa! Ma mire vadászunk? - kérdezte izgatottan a kölyök. - Zebrára és antilopra. A te esetedben viszont kisebb rágcsálókra. - mondta. - Remek! Na, induljunk! - Nemsokára indulunk! - mondta Ronore, és biztatón rámosolygott a fiára. | |
| Graceful (44315) 12.03.11 16:20:42 | ||
|
Síron túli szerelem
Nemrég megismertem egy rövid szőke hajú srácot, akit nagyon megszerettem. Ezt az alakot Logannek hívták. A város plázájánál sétálva botlottam bele. Azóta pedig folyamatosan beszéltünk egymással megállás nélkül. Este volt már. Az utca lámpák halvány fényében sétáltunk a járdán, a házam felé, épp hazakísért Logan egy remek nap után, amit beszélgetésekkel és hülyüléssel töltöttünk el. Amint megérkeztünk, elköszöntünk egymástól. Ő odébb állt, én pedig beléptem a fehér, szemcsés festésű épületbe. […] Másnap mikor találkoztunk, a fiú valahogy furának tűnt. Gyönyörű zöld tekintete kába volt, viselkedése eltérő a kedves, odafigyelő jellemtől... Gorombább, kevésbé odafigyelő és energikus volt, nagyon is... Ettől a naptól kezdve folyamatosan így láttam őt, folyamatosan így viselkedett, de már nem csak velem, hanem másokkal is… Bemondtam az „elég”-et és úgy döntöttem, utána járok a dolognak… Ismét este volt… A házam felé sétáltunk az utca lámpák halvány fényében. Mikor odaértünk, mélyen a fiú szemeibe néztem. -Mondd miért vagy ilyen?! Hogy változtál meg így?! Mi történt veled?! –kérdeztem folyamatosan, közben megragadtam a két kezét is, hogy ne tudjon odébbállni. -Az nem tartozik rád! –üvöltötte. Továbbkérdezősködtem, amire dühében kitépte magát kezeim közül. Ekkor pillantottam meg rajta apró tűszúrások sorát… Mielőtt bármit mondhattam volna, kifutott a széles úttestre. Egyre távolodott…. Oldalról vakító fény világított a szemembe, odapillantottam…. Megdermedtem…. Egy kocsit láttam közeledni iszonyatos sebességgel, egyenesen a fiú felé tartott…. Próbáltam ellenállni a félelemnek és szóra nyitni a szám, hogy vigyázzon… De addigra már késő volt… Az autó odaért, a benne ülő sofőr….. Két kezem a szám elé raktam. Megfagyott bennem a vér is, mikor lenéztem. Megtettem felé pár lépést, de csak nehezen ment. Úgy éreztem, mintha lábaim ólomból lennének… Tőle nem messze összerogytam és keserves zokogásba kezdtem. A kocsit vezető alak közben megállította az autót és kiszállt, hogy szemügyre vegye, mi történt. Amint felfogta mi a helyzet, sajnálkozásba kezdett, de engem ez nem vigasztalt… Ki lett hozzá hívva egy mentőautó. Kórházba szállították, ahol azonban nem tudták megmenteni őt… Egy nap kirohantam az erdőbe, a sűrű éj leple alatt. A lábaimmal és némi kitartással elértem a célhoz… Egy mély, gyors sodrású folyóig… Megálltam előtte és lenéztem a kezemben szorongatott vörös rózsára. Még ő nyújtotta át nekem az első randin…. Arcom ismét eltorzult, kövér és sós könnycseppek csorogtak le róla apró patakként az államig. Sírtam, mert sok volt ez nekem… Aki jónak tűnt, akit megszerettem, drogozni kezdett és csak nem is mondta miért, utána pedig az a szörnyűség…. -Én ezt nem bírom tovább!! –üvöltöttem az égbolt felé nézve, majd a folyó felé futottam és beleugrottam. A gyors sodrás miatt alig tudtam fent maradni. Amellett gyorsan ért hideg víz is… Hirtelen egy éles fájdalmat éreztem a fejemnél és a gerincemnél, majd éreztem, ahogy lehúz, majd lassan körülölel a víz…. Lecsuktam a szemem, és élveztem a most körülvevő békét…. Követtem őt, innen is látszik, hogy nem tudok tőle elválni, legyen akármilyen is… Szerelmünk síron túli, ahogy a vörös rózsa is, melyet a folyóba ugrást követően is végig a kezembe szorongattam… Hát nem csodás...? | |
| Victoria (18651) 12.03.12 19:17:45 | ||
|
Graceful: Nagyon jó, megható:) Kicsit jobban ki kéne dolgozni, nagyon szuper lenne ;) :D | |
| Graceful (44315) 12.03.12 20:02:36 | ||
|
Victoria: Köszi! =)
Hmm, jobban kidolgozni egy novellát... Kicsit bővebben le írod esetleg, vagy nem akarod..? : D | |
| Pagony (43950) 12.03.31 13:10:46 | ||
|
Graceful: Én imádom az ilyen stílusú történeteket, nagyon jó lett. Kicsit gyorsan történnek benne az események. Attól, hogy novella egy picit lehetne hosszabb! Mert nagyon jól fogalmazol!!!
Egy tipp: próbálj meg egy hosszabb történetet írni, (nem arra gondolok, hogy írd át) hanem, egy újat (már, ha van kedved) és ne érdekeljen, hogy nagyon sok! | |
| Caballo (58532) 12.04.16 17:06:48 | ||
|
Idézet a regényből: ‘Számomra csak egy valami létezik, mégpedig te. Igaz, nemrég ünnepeltük a 15. születésnapomat, nem kaptam semmi használhatót, csak egy könyvet, üres lapokkal, igaz, ezt én vettem magamnak. Legalább legyen ’ társaságom ’ a szürke hétköznapokban. Mindenki kerül, nem szólnak hozzám. Elvesztem. Csak egy test vagyok, lélek nélkül. Élet nélkül. Nem számítok senkinek sem. Nincsenek szüleim, árva vagyok. Anyu 14 éve fogadott örökbe, de ez más történet. Régebben tartoztam valakikhez, a barátaimhoz. Általános iskolában megvolt a baráti köröm, de mostanra nem tudom levenni a szomorú álarcom, és nem tudom kiszedni a kést a szívemből, ami annyira gyötör. Nem vagyok más, csak egy ember. Egy ember, barátok, család nélkül. Most középiskolában sincsenek másképp a dolgok. Számkivetett vagyok, mintha beteg lennék, vagy akár csak levegő…‘ | |
| Verocs (7021) 12.04.17 20:50:19 | ||
|
Hezitálok, hogy a sok jó iromány közé feltöltsem-e az enyémet is? Lehetséges, hogy nem kéne lehúznom a színvonalat, de kíváncsi vagyok, lenne-e érdeklődés egy szerepes karakterem története iránt? Leginkább az előtörténetét írom, viszont leginkább CoD témában, tehát egy katonáról szól, és igen, van benne háború, meg “gyilkolászás“. Szóval... akit érdekelne, jelezze :3 | |
| Orsi10 (35893) 12.04.20 16:44:09 | ||
|
Új történetet írok!
A címe: SpinoHusky Bosszú Mindhalálig! A többi része: SpinoHusky Én nem fogok meghalni míg te élsz! Spino Egy új legenda,SpinoHusky fia! Spino Jr. A tigris bosszúja! Még talán lesz több része is. | |
| Orsi10 (35893) 12.04.20 16:45:03 | ||
|
*Grey A tigris bosszúja! | |
| Orsi10 (35893) 12.04.20 16:56:05 | ||
|
Bevezetés Réges,régen egy nagy fekete farkasféléről szoktak mesélni a falubeliek aki gyilkol.Ezt halva a medvevadász kutyás emberek megpróbálták megölni de mindegyikükre szétmarcangolva találtak rá. Eme fenevad még a legjobb medvevadász kutyákat is megölte,még a nagy Huskyt is és Rose-t is a két legjobb medvevadász Akitákat.Még Gin sem volt képes rá a valaha élt legjobb és legerősebb vadász. Luna Husky és Rose lánya,Ohaio és Idaho elszakadtak egymástól.A fekete kutya Kerberosz a 3 fejű kutya fia aki az Ohut akarja.Luna belészeretett és a démoni erő megszerzője Spino a fiuk volt csak képes rá megölni.De vajon sikerülhet neki?.... | |
(aktuális oldal: [ 12 ], összes oldal: 81, Hozzászólások: 1206)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [9] [10] [11] [12] [13] [14] [15] [16] ... [75] [76] [77] [78] [79] [80] [81]
