 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Nem lovas irományok (versek, novellák...)
| galopp4000 (1515) - 1. 11.10.21 19:02:17 | ||
|
Fuu... beraknám a sztorim, de csak rövidebb karakterszámot enged meg :/ | |
| szuri (21666) 12.01.15 16:07:30 | ||
|
Sziasztok, egyszer már betettem ezt a történetemet, de most írtam hozzá egy kicsit, sajnos többet nem tudtam hozzászülni. Nincs eleje. Sophie elszántságának a végeredménye jelen esetben ez lett:
*** Melyben mindenki bevallja magának az igazságot, és talán minden a helyére kerül… *** …Kiszálltam a kocsiból még mindig a meglőtt karomat fogva. Végigmértem magam. Annyi külön akcióm volt már, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek, de ennyire nyomorultul még nem néztem ki: a karomból ömlött a vér, a lapockám valószínűleg eltört és... Itt kezdtem aggódni, mindig be tudtam azonosítani, hogy hol sérültem meg, egytől-egyig. De most csak annyit láttam, hogy véres az egész testem, és fogalmam sem volt honnan ömlik még a kezemen kívül. A levegőt markolásztam, valami kapaszkodót keresve, kezdtem tompábban érzékelni, míg végül a látásomat is elveszítettem. - Ne…! – leheltem miután megéreztem a hátam alatt a talajt… Szaporábban kezdtem szedni a levegőt. Még szaporábban… És még szaporábban. Kinyitottam a szemem, de valami megakadályoztam, hogy lássak. Pislognom kellett. Már láttam, de még mindig nem tudtam felfogni a helyzetet. A normál ütemű légzésre próbáltam koncentrálni. Eszméletem teljes visszaszerzése után az első, amit megpillantottam az Dylan könnyáztatott arca volt. Tudtam, hogy miattam ilyen elkeseredett, még mindig nem tudtam felfogni, hogy ennyire fontos vagyok neki… A szemembe nézett, észrevette, hogy fenn vagyok. Illetve, hogy élek. Hihetetlen volt látni a különbséget a szemében, aközött amikor engem gyászol, és amikor megkönnyebbülten kezd el csillogni. - Megígértem, hogy nem halok meg többet… - törtek ki belőlem a szavak. Újabb könnyek jelentek meg Dylan arcán. A hajamat kezdte el simogatni. A mellkasának dőltem. Gondolatok és emlékek áradata kerített hatalmába… Annyiszor megsebesültem már, már néha azt hittem mazochista vagyok. A csapatom, Dylan is csak azt tudta, hogy azért teszem ezt a sok önfeláldozást, solo akciót, mert kényszeresen akarom megvédeni azokat, akik körülöttem, vannak, a szeretteimet. Én legbelül viszont tudtam, hogy nem csak ez az oka… Mint mindenkinek nekem is volt példaképem, el is értem mindazt, ami miatt Őt választottam példaképemnek. Nem adtam fel az álmaimat, elértem őket; állatorvosnak tanulok, félig tudom az ember anatómiáját és engem választottak az FBI egyik elit csapatának hallgatójának. Teljesítettem azt, ami eddig senkinek se sikerült: egyszerű hallgatótagból, segítőből családtag lettem a csapatban, egy kőszívet segítettem megtanítani szeretni… Felsorolva ugyan nagy tettek, de ott lapul mindig, hogy magamért tettem elsődlegesen. Érdekes volt a felismerés… Baj lenne ez az önzés? Úgy gondolom nem. Az összes ember, kivétel nélkül magát tartja elsődlegesen számon. Mindehhez kis híján ki kellett nyírnom magam, hogy teljesen feltörjön a felszínre a teljes igazság… Nem a legnagyobb esemény, amikor erre rájöttem, de életem egyik legnagyobb eredményének érzem, amilyen természetem van… - Miért tetted megint ezt velem? – kérdezte Dylan. Mély levegőt vettem. Igaza volt. - Sophie – folytatta – Mióta ismerlek, annyi mindenen mentünk keresztül, mentem keresztül… Nem vagyok hajlandó még egyszer elengedni!! Ebben az egy mondatban szinte minden benne volt, ami a kapcsolatunkat jellemezte, még akkor is, ha csak egy átlag szöveg volt, a legtöbb filmben megtalálható, mégis más, amikor te magad éled meg… Az ajkamat harapdáltam még mindig nem voltam képes megszólalni. Szólásra nyitottam a szám, amikor éles fájdalom hasított végig a testemen. Összeszorítottam a szemem. Mire újra kinyitottam minden elmosódott. A szemem le-lecsukódott. - Sophie?! – Dylan szinte kiabált. - Szeretlek… - suttogtam mielőtt lecsukódott a szemem. Talán örökre. Ezután, már csak azt hallottam, hogy lépések közeledtek a távolból… | |
| szuri (21666) 12.01.15 16:12:23 | ||
|
***
Nem voltam képes felfogni, az a lány, aki alig 12 órája oktatott ki minket, pontosabban engem az érzelmek értelmezéséről és a szerelemről. Most félholtan feküdt. Könnyek törtek elő a szememből. Utoljára 3 éve sírtam… Dave lépett mellém. Dave… Már rázott a zokogás, a mellkasának dőltem. Nem tolt el magától. Nem kellet magyarázkodnom neki, pontosan tudta mit érzek, ennyi éven keresztül mindig megértett, túl természetesnek vettem, hogy mindig ott van mellettem. És olyannak szeret, amilyen vagyok. Bár ezt már biztosan nem tudnám állítani. Sophie-nak igaza volt. Újra sírni kezdtem. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy Sophie él, vagy… vagy már nem. Néhány levegővétel után végre elszántam magam. Elhúzódtam Dave-től. Odaértem Dylan-hez és a karjaiban fekvő Sophie-hoz. Tétován a lány szeméhez nyúltam. Már egyszer bebizonyosodott, hogy akármennyire is képzett vagyok, az ütőereket nem vagyok képes kitapogatni, pláne ha egy olyan emberről van szó, aki fontos nekem… Kinyitottam Sophie szemét. Friss könnyek jelentek meg az arcomon. Nem akadt fenn, sem nem nézett üveges tekintettel maga elé, tehát élt. Csak olvastam arról a jelenségről, amit Sophie szeme művelt most. Leírni képtelen lennék, hogy mit láttam. Dylan válaszra várva nézett rám. - Haldoklik – formáltam a szavakat. Mereven a földet bámultam – Dave! Egy mentőhelikoptert! Összeszedtem magam és felnéztem Dylan-re. Annak ellenére, hogy mondtam választ még mindig megerősítésre várt. Bólintottam. - Nem lehet! – formálta némán a szavakat. - Ki kell vinnünk az erdőből, hogy fel tudjon venni a helikopter! – sürgetett Dave. Remegő térdekkel felálltam. Legszívesebben megint Dave karjaiba vetettem volna maga, de most vészhelyzet volt. Már vesztettünk el egy munkatársat, de ez teljesen más volt. Nem hagyhattam, hogy Sophie feladja! - Dylan mozogj! – parancsolta Dave, már csak ő tudott racionálisan gondolkodni. Fölsegítette Dylan-t és körbenézett. - Észak fele tartva van egy legelő – mutattam a megfelelő irányba. A helikopter lassabb volt, mint hittem, s ennek következtében azon se lepődtem volna meg, ha holnap pár ujjperc hiányában ébredek. Nem voltam képes Sophie-ra nézni... Hogy tetszik? (eleje nélkül) Remélem nem baj, hogy a folytatást is betettem! | |
| Fanday99 (50302) 12.01.22 13:37:03 | ||
|
szuri: nekem tetszik, de nem nagyon tudom követni, ez az egyetlen bajom vele | |
| Fanday99 (50302) 12.01.22 13:39:48 | ||
|
egyénként ez a téma totál kihalt. nem lehetne kicsit feldobni néhány alkotással? | |
| Fanday99 (50302) 12.01.22 13:39:57 | ||
|
egyébként* | |
| Victoria (18651) 12.01.26 17:21:22 | ||
|
szuri: szerintem is jó:) tetszik a fogalmazásmódod. Kicsit hiányzik az eleje, de attól függetlenül szerintem érthető, mi történik épp. | |
| hazza (34194) 12.01.29 10:29:44 | ||
|
Hát íme egy vers:)
Hokalovi város, Egy olyan város hol semmi, sem Általános. Minden kertben egy-egy ló van, Mint a régi középkorban. Az utcán lovaskocsik döcögnek Valahova de még ők, Sem tudják hova. (c) adus9 Remélem tetszik :) | |
| Anonymus (1596) 12.02.03 14:07:50 | ||
|
Részletekért levélben vagy e-mailben érdeklődj  | |
| Graceful (44315) 12.02.14 21:11:51 | ||
|
Fájdalmas üvöltés,visszhangzó vonyítás
Vérző mély sebek, őrjítő magány... Kószálok egyedül a koromsötétben, Társam ugyan egy darab sincsen. Amerre megyek, mindenki elkerül, Rám szól, rám üvölt, majd elmenekül. Sötét bundámon fehéren csillan a holdnak fénye, Messzire elhangzik síró üvöltésem. Csak egy hang és semmi több, válasz nincsen rá, Lecsukódik szemem és hagyom, had vigyen el a jónak hitt halál. De lám ekkor felszólal egy hang, Mely azt sugallja maradjak... Egy gyöngéd érintés és békés halk szavak, Arra térítenek, hogy mégis itt maradjak. Jelet küld és reményt nyújt, nem adom hát fel, Ti se tegyétek ezt és ne bukjatok el...! Van remény akkor is, amikor nem látszik, csak keresni kell a gondok tengeréből vezető kiutat... | |
| Graceful (44315) 12.02.15 12:47:03 | ||
|
Kicsit átírtam ma a tegnapi cím nélküli vers végét (Hmm még két verziója is született voltaképp... egy rövid és egy hosszabb):
Sötét bundámon fehéren csillan a holdnak fénye, Messzire elhangzik síró üvöltésem. Csak egy hang és semmi több, válasz nincsen rá, Lecsukódik szemem és hagyom, had vigyen el a jónak hitt halál. Szúrt, vérző seb, összeragadt bunda, Legyőzve fekszek saját vértócsámban... Tudom már itt a vég és nincsen menekvés, Mire oly rég vártam eljött értem és tudom, nem kímél... De lám ekkor felszólal egy hang, Mely azt sugallja maradjak... Egy gyöngéd érintés és békés halk szavak, Arra térítenek, hogy mégis itt maradjak. Jelet küld és reményt nyújt, nem adom hát fel, Ti se tegyétek ezt és ne bukjatok el...! Ne bukjatok el a nehéz akadályok előtt, És higgyétek el, hogy nem a jó isten dönt. Ti kezetekben van a sorsnak tolla, Ti formáljátok a jövőt, mely eljő nemsokára. Csak türelmesen várni kell az idejét, Ne legyetek türelmetlenek, különben hamar elér az öregség... (a vég...) | |
| Fanday99 (50302) 12.02.15 15:17:55 | ||
|
Graceful: Jajjajaj, ez nagyon jó:) | |
| Graceful (44315) 12.02.15 16:12:37 | ||
|
Köszönöm, Fanday99! =) | |
| galigaligaliba (3488) 12.02.15 17:26:47 | ||
|
Hát...Ma bealudtam éneken,matekon is majdnem,meg angolon is,de inkább verset írtam,és az Ágó (barátnőm) szerint az első két sort nem nézve,rám meg a Jámborra is igaz.Eredetileg azonban az emberré vált Katherine-ről meg Damon-ről szól.
Két apró seb nyakamon, sok elcsattant csók ajkamon. Veled voltam, nem tagadom kezed fogtam, de már azt sem foghatom Hiányodban fájdalmam az egekbe nyúlik. Adok-e még ajándékot? Nem ígérek semmit. Régi ruhámban ha meglátsz, Remélem, majd még látsz. Hiányom szerintem valaki majd pótolja, Kezedet mint én, majd úgy fogja. Elengedlek, vigyen hát a szél, amerre szélrózsa hajadba beleér Ereimben lüktet még a vér, De nélküled nem sokat ér. Mindketten találunk majd mást, Remélem,pótolja majd azt, Mit vagy Kit elvesztettél, S mint Te,ugyanúgy él. S szél fújja könnyem, öleléssel pecsételem, Hogy ne fájjon, Mi történik majd velem. Talpamat a gaz szúrja, ruhámat vaskos ág húzza. De nem nézek vissza, hogy ne lásd meg könnyeim újra. De te csak állsz ott, s nézel utánam. Kezedből az üveg földre esett, láttam. De továbbmegyek, nem zavarok, éld tovább az életed, S mint a madár,elszállok, Talán könnyebb lenne így neked. | |
| alli (25759) 12.02.15 17:43:52 | ||
|
ÚJ TÖRTÉNET!
Címe: Oroszlánkín Bevezető szövege: Oroszlánok... egy veszélyes, de gyönyörű világ... egy csendes erdő... ahol zajlik az élet: öröm... bánat... veszteség... kín... fájdalom... de ami a legfontosabb: mindig van remény... Mindig? Nem egészen... Írjátok meg, légyszi, hogy milyen! | |
| Juliia (56146) 12.02.16 19:20:05 | ||
|
Írtam egy novellát, de nem engedi egészben berakni, tehát darabokban fogom.
UTOLSÓNAK LENNI Belegondoltatok már, milyen utolsónak lenni? Mindenki téged utasítgat; és engedelmeskedni kell. Utolsónak lenni. Nem egy versenyen, hanem az életben. Egész életedben utolsónak lenni. Nos, én igen. Én már belegondoltam, vagy ezerszer minden nap. Meg abba is, milyen lehet nem utolsónak lenni. Tudniillik, én utolsó vagyok. Utolsónak kapom meg az ebédnél az ételt. Utolsónak hívnak ki felmondani a verset, amit persze nem tanultam meg. Utolsónak engednek ki az udvarra a szünetekben. Csak egy dologban vagyok első. A verekedésben. De ez nem sokat segít. A fiatalabb gyerekek félnek tőlem, az idősebbek gyűlölnek. Azért egyetlenegy jó haverom nekem is van. Robin McBridge. A szobatársam az árvaházban, oviban legjobb barátok voltunk, suliban padtársak. És azért nem szakadtunk még szét, mert ugyanazt szeretjük. A jó bunyókat. Mellesleg le sem tudjuk győzni egymást. - Te, Ryan – mondta egyszer. Akkor még nem voltunk egymáshoz nőve. – Van kedved egyet bunyózni? – És közben kihívóan vigyorgott. Nem tudtam visszautasítani. Azóta mindig együtt lógunk, és a szabályokat nagy ívben átugorjuk. Épp, mint az előbb. Mert kiürült bonbonosdobozba csomagolt gilisztákat adni a lányoknak pár almáért cserébe nem épp szabályszerű… - Ryan Blair! – Na igen. Mindig rám gyanakodnak, mert amíg Robin meg nem érkezett, egyedül én voltam a főkolompos. De persze a világért sem árulnám el, akkor vége a barátságnak… - Pszt! – sziszegte a szóban forgó fiú egy ajtó mögül, és mire észbe kaptam, berángatott a fiúvécé egyik fülkéjébe. – Gyere már! Ha Grey tanár úr elkap, mész a dirihez! - Ez szerintem ez maga a jóságos igazgató néni – suttogtam kifelé fülelve. – Hallod, hogy kopog, magassarkú van rajta, és Grey csak akkor húz magassarkút, ha táncoló sültcsirkék hullanak az égből pöttyös szélkakasokkal és papírmasékompóttal. - Igazad van – vigyorodott el Robin, aztán lebukott, hogy a fülke ajtaja alatt kilásson a folyósóra. – Á – motyogta csalódottan. – Csukva. - Szerintem már elment – füleltem, és fürgén kisurrantam. Robin sürgetően suttogott utánam, hogy „Ryan, gyere vissza!”, de nem törődtem vele. Résnyire kinyitottam az ajtót. A folyosón senki sem járt. Óvatosan kiléptem, de akkor is csak Sallie, az egyik öt éves ikerlány fordult be a sarkon. Aztán, amint engem észrevett, megfordult, és visszafutott arra, amerről jött. Közben Robin mellém lépett. | |
(aktuális oldal: [ 11 ], összes oldal: 81, Hozzászólások: 1206)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [8] [9] [10] [11] [12] [13] [14] [15] ... [75] [76] [77] [78] [79] [80] [81]
