Hokalovi - Fórum

Fórum - Alkotók Kuckója

» Vissza a témákhoz! « Hozzászólások: 1206

Nem lovas irományok (versek, novellák...)

galopp4000 (1515) - 1. 11.10.21 19:02:17

Fuu... beraknám a sztorim, de csak rövidebb karakterszámot enged meg :/

Zita2017 (100899) 17.06.12 21:14:39

Ide is írtam, mert szeretek írni.
A könyvem címe: Kutyákat szeretve
1. Fejezet: A beszélgetés anyukámmal

Max mindig is vágyott egy kutyára, de ha megkérdezte, mindig az volt a felelet, hogy:
-Nem, te nem kaphatsz kutyát!
-De Anya! Minden 14 évesnek van kutyája! Nekem mért nincs?
-Azért kisfiam, mert nem való ebbe a házba kutya! Nincs vita ereje a szobádba!
Mindig így végződött. De egy nap valami csodás dolog történt.

Zita2017 (100899) 17.06.12 21:14:39

Bogger2001 (88589) 17.06.17 09:37:55

Zita: tetszik, hogy ilyen, egy csomó kutyabarát számára ismerős szituációval indítasz, de lenne egy nagy ellenvetésem. Ekkora terjedelmet általában egy bekezdés jelent, nem egy fejezet. Mindenesetre érthető, hogy mivel függővéggel zártad le, nem szeretnéd folytatni a cselekményt, de ez nem jelenti azt, hogy az egész fejezetet el kell intézni ennyivel. (Képzeld, van egy egész könyv, ami maximum két percnyi cselekményről szól. Egy egész. Darab. Könyv.) Szóval ha még csak ennyi cselekményt/párbeszédet raksz bele, akkor is lehet színesíteni leírásokkal, apró mozzanatokkal (pl. leírod a házat, Max szobáját, az anyukáját, vagy olyasmit írsz bele, hogy beszélgetés közben Max anyukája megpróbálta összehajtogatni a fia ruháit, de a kutya szóra elrontotta és elölről kellett kezdenie, stb... szóval rengeteg olyan dolgot, amik akár a jellemekre is utalhatnak, hogy jobban megismerjük a szülőket). Másfelől, ha megnézed azokat a könyveket, amiket szívesen olvasol, valószínűleg ott is több cselekmény van egy-egy fejezetben, és elképzelhető, hogy egy olyan könyv is nyújthat jó élményt, ahol már az első fejezetből kiderül, pontosan miről is lesz szó.

Remélem, tudtam segíteni :)

Zita2017 (100899) 17.06.25 16:48:59

Köszi. Második fejtette: Elmentem

Aznap este gondoltam elszökök. Nem hıányzott volna a főnökösködő anyukám és a sokat ıvó apám. A roskadozó házunkat méginkább utáltam. Azon gondolkoztam, hogy merre menjek. A vadnyugat csábító ajánlatára bármelyik 14 éves igent mondott volna erre az ajánlatra, de én más vagyok. Ott volt még a nagybátyámhoz ő tuti venne nekem egy kutyát. Tökéletes lesz. Összepakoltam. Bele tettem a kis batyumba ételt, hálóruhát és az egyik kedvenc kutyás könyvemet. Készen lettem a pakolás, de csak most jött a neheze: elszökni. Indulás! Kiléptem az ajtó ön és kikerültem anyáék ágyát. Az előszobában pedig megállás az ajtó mellett. Innen rá lehetett látni a kis konyhánkra. Mellettem egy kis váza, amit az anyukám a nagymamájától kapott gyermekkorában. Alattam a szőnyeget pedig az apukám kapta a testvérétől a mennyegzőjére. A falon egy hamisított Picasso képet lehetett megcsodálni. Mikor kibámészkodtam magam, megtagadása a kilincset és lenyomata.
Szerencsém volt. Kiléptem rajta és elindultunk egy sötét sikátorban.

Ennyi lett volna a második rész. Lehet, hogy egy kicsit rövid lett de remélem tetszik.

Verocs (7021) 17.06.26 00:19:15

Kedves Zita! Úgy érzem, nem értetted meg teljesen, amit Bogger írt Neked. Egy fejezet, vagy egy rész nem lehet ennyire rövid. Ha a kettő "fejezetet" egybe vonod, kapsz két bekezdést, azaz egy fejezetnek adsz egy jó kezdést!
Illetve van pár dolog, amit nem értek. Pl.: "Mikor kibámészkodtam magam, megtagadása a kilincset és lenyomata.
Szerencsém volt. Kiléptem rajta és elindultunk egy sötét sikátorban. "
He egyes szám első személyben írsz, akkor azt nem árt megőrizni, illetve a félkövérré tett részt végképp nem értem... telefonon írtad és az autocorrect miatt van...?

Bogger2001 (88589) 17.07.28 15:37:59

Hi there
Kész vagyok a 7. fejezettel. Esetleg érdekel valakit?

Bogger2001 (88589) 17.07.31 18:45:20

Meghoztam a hetedik fejezetet. :)

Lapulj a földre, légy fürge, mint a gyík. Lapulj a földre, légy fürge, mint a gyík.
Sikerült elrejtőznöm a Lidérc elől, amit Leile lepasszolt nekem. A magas fűben lapultam, minden izmom megfeszült, ahogy füleimmel követtem a lény lépteit. Hamarosan érezni fogja a jelenlétem. Magamban továbbra is a mantrát mondogattam, miközben megbizonyosodtam arról, hogy tudatában vagyok a testemnek. Farkas alakban ezt nehéz volt elsajátítani, de mindenesetre sokszor hasznát vettem. A Lidérc közben elkezdett szaglászni. Hamarosan ráakad a nyomomra…
Katt a folytatáshoz

Arcticfox (100995) 17.08.12 12:03:23

Jó lett :)

Rubyn (101091) 17.08.14 16:13:46

Éjjel kettő óra volt, kint süvített a szél, zuhogott az eső. Anya nyitva felejtette az ablakot a szobámban, így hiába húztam fel a nyakamig a takarót, a dermesztő hideg akkor sem hagyott nyugodtan aludni. Az óra kattogását hallgattam, már amennyire sikerült a kinti vihar mindent elnyomó zajától. Tudtam, hogy csak akkor leszek képes ismét lehunyni a szemem, ha kizárom az égiháborút. Szóval be kellett csuknom az ablakot. Csak egy lenge hálóinget viseltem, így rendesen megborzongtam, mikor lehúztam magamról a takarót. A szobában olyan sötét volt, akár egy tóba dobott hordó belsejében, pusztán néhány villám felvillanó fénye mutatott utat. Belebújtam a papucsomba, majd elindultam. A sötétszőke hajkorona, amely máskor a fejem ékessége, most kócos tincsekké válva lógott mindenfelé. Szaporán vettem a levegőt, apró lépéseim már-már lendületes kocogásnak tűntek. Mintha nem is haladtam volna, az ablak egyre távolodni látszott. Gyorsítottam, gondolván, csak legyek túl rajta. Nagy szerencsém volt, hogy az általam ismert legtöbb kilencévessel ellentétben nem féltem a sötétben lapuló szörnyetegektől, mivel még eggyel sem találkoztam. Ők nekem már meséltek ágy alatt bujkáló hegyesfogú manóról, szekrényben rejtőző arcnélküli emberről. Én azonban még nem láttam őket, ezért nem hittem a létezésükben. Mikor végre elértem az ablakhoz, megkönnyebbülten csuktam be. Nem rettegtem a sötétségtől, de nem is rajongtam érte. Visszakullogtam az ágyamhoz, majd elégedetten bebújtam a takaró alá. Szinte már sikerült elaludnom, amikor valami hangos puffanást hallottam, olyat, mintha egy könyv leesne a polcról. Kinyitottam a szemeimet.
Valaki feküdt mellettem. Hatalmas, tágra nyílt szemeivel egyenesen rám meredt. A sokktól nem kaptam levegőt. Ekkor anya lépett be a szobába és felkapcsolta a villanyt. Ránézett az ágyamra, rémületében felsikoltott. Nem tudtam megmozdulni. Az alak, aki engem bámult, egy kisfiú volt, olyan öt év körüli, falfehér arccal. Apa berontott, rendkívüli döbbenet látszódott rajta, ami pillanatokon belül rettegéssé változott.
Egy dolgot azonban nem értettem. Egy vadidegen kisfiú feküdt az ágyamban, a szüleim mégis akkor borzadtak el, mikor engem láttak meg.

Ez csak egy amolyan kis "véletlen" történet, remélem nem túl szörnyű.

Verocs (7021) 17.08.14 19:19:47

Tetszik. Hol a folytatás?

Rubyn (101091) 17.08.14 20:52:17

A vége visszaolvasva szerintem nem lett elég érthető. Na a lényeg, hogy ő nem illett oda, nem a kissrác.

Rubyn (101091) 17.08.14 20:55:41

Örülök, ha tetszik, tíz éves korom óta nem írtam. :)

Bogger2001 (88589) 17.08.15 16:44:30

Rubyn: Érdekesnek tűnik, én olvasnám :)

Deliora (41666) 17.08.18 14:29:47

Sziasztok :) Egy kis szösszenetet szeretnék veletek megosztani... Éppenséggel lenne más amit írhatnék, de már hiányzott valami változatosság. Remélem tetszeni fog :3
Ui: egy illetőnek elrejtettem benne egy (feltűnő) utalást, szóval remélem, ha olvassa, akkor észre fogja venni xD

Egyedül. Ez a szó mindig is riasztott, azonban most meglepően jól esett közelsége. Semmi mást nem kívántam jobban, mint a nyugalmat és csendet. Zavartalanul álltam a hatalmas mező közepén. Mindent beláttam. A közeli erdő zöldellő fáit, a sziget egyetlen, mégis hatalmas hegyét, melynek csúcsát felhők rejtették, sőt még, ha alaposan szemügyre vettem, a tenger ismerős kékje is ott tündökölt a távolban. Közel s mégis távol. Így tudnám legjobban kifejezni akkori állapotomat. A madarak boldog éneke zengte be az egész teret, vegyülve a tenger megnyugtató morajlásával. A víz sóssága az egész szigetet átitatta, friss, tiszta illatot kölcsönözve neki. Soha nem volt szélcsend. Egy kis szellő mindig fújt, meglebegtetve ezzel kiszabadult tincseimet. Tavasszal különösen szép látványt nyújtott a természet. Ahogy az ezernyi virág kinyílt a fákon… De ősszel sem panaszkodhattam. Az arany, barna, piros minden árnyalatát viselő erdő naplementekor kísértetiesen, mégis gyönyörűen hívogatott. Úgy gondoltam, ott, a mező közepén állva bármikor új erőre találok, ha elszomorodok, nem tudok valamiben dönteni, vagy ha csak fáradt vagyok.
Most azonban csalódnom kellett. A kilátás hiába múlta fel a legjobb könyvekben leírt legszebb tájat, most mégis ürességet éreztem. Miközben egy fuvallat szomorúan arcomba sodorta hajamat lehunytam szememet. Fáradt voltam. Inkább lelkileg, mint fizikailag. Csak akkor kúszott egy fájdalmas mosoly arcomra, mikor felidéztem érkezésünk pillanatát a szigetre. Ironikus mennyire nem akartam akkor elhagyni otthonomat, csupán két lány, kissé nevetséges felkérése miatt. Kezdetben utáltam ezt a helyet, igaz, nem tudtam volna megmondani miért. De az idő sok mindent helyre tesz. Abban már biztos lehettem soha nem fogom elfelejteni azt a pár évet, amit itt töltöttünk, boldogan, együtt. Mikor újra szemem elé tárult a látvány, valami könnyeden végigszánkázott arcom egyik felén, azonban még mielőtt oda nyúlhattam volna, a szél felszárította szomorúságom jelét. Kezeimet mellkasom előtt szorosan összekulcsoltam és így álltam némán, egyedül a csöndben.
- Ideje indulni! - váratlanul ért az érintés. Egy kéz simult finoman vállamra. Beleborzongtam. Elmegyünk. El, mivel véget értek ezek a csodás évek. Némán bólintottam, majd megfordultam és követtem igen érdekes társamat. - Ugye tudod, hogy még visszajövünk? - bár visszafordulva egy mosolyt villantott, az ő hangja is legalább annyira bánatos lehetett, mint amennyire én éreztem magamat. Persze, tudtam. Nem örökre veszünk búcsút. Nem tudom megmagyarázni, de nem is maga a sziget lopta be magát ennyire a szívembe, hanem az a két ember, és az a kivételes társaság akiktől búcsút intettünk. Tudom, csak egy darabig, de mégis…
Utoljára lopva hátrapillantottam. A láthatatlan szellő virágszirmokkal játszadozott, miközben lepkék kergetőztek. A mező életre kelt. Búcsúzott. De nem örökre.

Deliora (41666) 17.08.18 14:36:00

Rubyn nekem nagyon tetszik *-* szívesen olvasnám tovább is :D

(aktuális oldal: [ 65 ], összes oldal: 81, Hozzászólások: 1206)

[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [62] [63] [64] [65] [66] [67] [68] [69] ... [75] [76] [77] [78] [79] [80] [81]