 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Bármilyen egyéb alkotás ami nem illik a többi témába :)
| pony56club (16581) - 1. 11.10.21 14:15:26 | ||
|
látom ide még senki nem írt...így ha nem baj..:
1.fejezet Hatalmas mancsim tompa puffanással érkeztek a talajra.Gyorsan kerülgettem a fákat,és próbáltam utolérni a zsákmányomat:egy nyulat.Nem erőltettem meg magam,egy szökkeléssel mellette termettem,és állkapcsomat a tarkójára zártam.Felemeltem a földről és elroppantottam a gerincét.Letettem a földre és szétnéztem.Hiába voltam vérfarakas hatalmas termettel,attól még mindíg résen kell lennem.Ugyanis mostanában a medvék már jól belehúztak a gyűjtögetésbe,és ma már nem egyszer találkoztam medvével.Őszintén szólva már kezdtem rühelni a medvéket,mert amint elejtek egy nagyobb zsákmányt,azonnal feltűnik egy,aztán mégegy,és mégegy....én meg mehetek el arra amerre látok.Szerencsére nem jött medve,így nyugodtan elfogyaszthattam a nyulat,amiről inkább nem számolnék be... Hireten hideg szélvihar borzolta fel dús bundámat.Kicsit megráztam magam.Felnéztem az égre.Egy falevél épp az orromra hullt le.Leráztam róla,és megindultam hazafelé. Ősz volt,jobbanmondva már Október vége volt.A fák már jócskán csupaszok voltak a lombhullatás miatt.Az állatok pedig már szorgosan gyűjtögették téli élelmüket.Én ugyan nem gyűjtögettem,igaz,nem is volt rá szügségem.Mivel van nekem saját házam is.Elvégre vérfarkas vagyok vagy mi‘fene.Nem lett volna muszály vadásznom,de kondiban kell tartanom magam.És amúgy is szerettem farkasként élni,bóklászni az erdőben.Még a hideg ellenére is.Dús bundám ugyanis megvédett a hidegtől,így nem kellett attól tartanom hogy megfagyok.A melegtől sem különesebben,de ez most lényegtelen. Már az erdő szélén jártam,megtorpnatam.Gyanakvóan szétnéztem,majd átváltoztam emberi alakomba.Gyorsan átszaladtam az úton,a túloldalon meg egyenesen balra kanyarodtam,be az utcába,oda ahol lakok.Megálltam és elővettem az MP-mamat.Elindítottam.Legalább a észreveszik hogy eltüntem,modnhatomazt hogy futni voltam. Kis faluban élltem,távol a várostól.De nem bántam.Nem szerettem annyira a nagy felhajtást és a zajokat.Inkább szerettem csendben olvasni vagy rajzolni,vagy esetleg valami mást csinálni.Apám és anyám meghalt,akárcsak a nagyszüleim,így nevelőszülőknél laktam.Szerencsére éppelméjűek voltak,és nem voltak túl szigorúak,kivéve egy kissé értetlenebb teremtést:a fiukat.Ugyan még csak 13 volt,de már olyan idegesítő,hogy néha szivesen megnézném az arcát akkor,amikor meglátna farkasként. Csendesen besurrantam a házba.Kivettem a fülemből a fülhallgatókat és eltettem a készülékkel eggyütt a zsebembe.Olyan halkan mozogtam,amennyira csak tudtam.Szerencsére még mindenki aludt,pedig már fél nyolc volt.Csendben felsurrantam a szobámba.Becsuktam magam mögött az ajtót,és gyorsan megfésültem feketésbarna hajamat.Ugyanis egy kis erdei üldözéstől eléggé feltűnően összegabalyodott,szimplán úgy néztem ki,mintha csak most keltem volna fel az ágyból.Szinte abban a pillanatban ahogy összefogtam a hajamat,meghallottam Angela,a nevelőanyám hangját. -Triss,gyere kész a kaja! -Oké!-ordítottam le a szobámból. Miután végeztem a fésülködéssel,már ép siettem lefele a lépcsőn,amikor különös szag ütötte meg az orromat.A konyhában odamnetem nevelőanyámhoz és kicsit elfancsalított orral ezt kérdeztem:-Járt tegnap nálunk valaki,vagy csak Adam büdösített be? Angela értetlen ábrázattal meredt rám.-Igen,az új szomszédunk. -Dehát nincs is új szomszédünk. -Na jó,nem a miénk,hanem a szomszéd szomszédja,találkoztam vele a boltban és megkérdeztem hogy átjön-e. -És? -Átjött,de nem nagyon akart bejönni,talán szégyenlős volt...vagy csak zavarban lehetett...?-miközben anám magában álmélkodott én gyorsan bepakoltam magamba a kaját,aztán már szaladtam is a buszhoz.Na de amilyen balszerencsés vagyok,természetesen lekéstem a buszt...így mehettem gyalog a suliba. | |
| rekaianett (32539) 12.02.02 21:15:53 | ||
|
jó lett anna.
senki sem szeretne lepkét origamizni ? :( | |
| Zsebi (4537) 12.02.03 07:34:26 | ||
|
Köszönöm mindenkinek! | |
| Sennala (35031) 12.02.03 10:46:31 | ||
|
Zsebi:Nekem a mostani történeted nagyon tetszik. Ne kezdj el újat. Ha 1-2 résznél abbahagyod és “jött egy jobb ötleted“,akkor legalább azt fejezd be.
Anna:Nagyon jó kis vers. És igen. Bölcs... :D | |
| Sennala (35031) 12.02.03 10:57:46 | ||
|
hawai:Érdekes és olyan szavakat használsz benne,amik mindent elmagyaráznak. A történet témája nagyon megfogott és kíváncsivá tett. Részletes leírás,izgalmas részek. :). Viszont...Találtam egy hibát. Szerintem először másképp szeretted volna megfogalmazni a mondatot:“melybe valami fekete valami“. Ez az 1.fejezet/2.részben volt. Ettől az hibától eltekintve engem érdekelne a folytatása. :) | |
| Sennala (35031) 12.02.03 10:58:37 | ||
|
*Ettől az egy hibától eltekintve engem érdekelne a folytatása. | |
| hawai (9368) 12.02.03 13:19:16 | ||
|
Sennala: köszönöm a kommentárodat és a kritikát :) örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, és igen, ott nem épp az akart lenni xD :)
valószínűleg este hozom a 2. fejezetet, mivel most még koleszban vagyok, és ki tudja mikor érek haza :) | |
| Anonymus (1596) 12.02.03 14:06:11 | ||
|
Részletekért levélben vagy e-mailben érdeklődj  | |
| Zsebi (4537) 12.02.03 15:03:22 | ||
|
Az ÉLETEM c. regényt írom! Már elkezdtem az első részt! Még borítót is csináltam! | |
| Zsebi (4537) 12.02.03 15:08:09 | ||
|
Egy kérdés! Van olyan könyv/film aminek az a címe, hogy Életem napjai? Mert ismerős de nem tudom honnan és ez lenne inkább a címe! | |
| Anonymus (1596) 12.02.03 15:12:33 | ||
|
Sziasztok!
Végre 3 hét után sikerült írnom egy keveset *_* Kevés párbeszéd van benne, mert végre kiéltem az írói leíró vágyaimat xD Építőkritikákat kérnék Nagyon hálás lennék, ha végre én is tudhatnám, mit hol rontok el :)
A fejezetek részeit mostantól nem fogom feltüntetni, mivel nem fogom tudni nyomon követni, hogy hol járok. Különben ha valaki ír építőkritikát az egész eddigi regényemre, drámámra vagy verseimre, azt is megköszönném
Az előző rész vége: “ Damy barátságosan bólintott egy-kettőt, majd az ablakhoz szaladt. Én is kinéztem a falamba épített hatalmas ablakon. Eszembe jutott, hogy Cream eltűnése óta egyetlen kutyaversenyt sem néztem végig. - Egyszer majd mi is nevezünk? – érdeklődött Damy izgatottan. Gondolkoztam. Rengeteg versenyt láttam már, de még sosem vettem részt rajtuk, és eszembe sem jutott, hogy megtehetném. - Nem hiszem – mondtam végül.“  4. fejezet - Rekord Kiismertem már Damy-t addigra és nem gondoltam, hogy meg tud még lepni. Alapvetően egy kalandvágyó, de hűséges és szeretnivaló kutya volt, most azonban olyan oldalát mutatta, ami számomra ismeretlen volt. Akaratoskodni kezdett, hajthatatlanná vált. - Miért? - Kérlek, értsd meg, nem vagyok verseny-szellemű személyiség. Inkább nézem a megmérettetéseket, minthogy részt vegyek bennük. - Ugyan már! Csak egyszer megpróbáljuk, az is lehet, hogy jól sikerül, és folytathatjuk. De ha nem, az se baj, legalább tapasztalatot szereztünk. Sokáig töprengtem magamban, mire végre döntést hoztam. - Hát legyen! Nekem is kezdett megjönni a kedvem a versengéshez. Ráadásul Robert szavai olyan mélyen belém hatoltak, hogy muszáj volt indulnom. A motivációmmá vált a győzelem, egy új rekord felállítása. Másnap reggel kimentünk egy közeli játszótérre, melynek a Nap fényében úszó hosszú, zöld fűszálai akkor egyszínűre, mégis vidámra festették a környezetet. Madárcsicsergés törte meg a békés csendet, s az összhatás inkább emlékeztetett egy altatóra, semmint egy gyakorlópályára. Még korán volt nagyon, amikor odaértünk, de mégis pár perccel később már családok jöttek utánunk. Rengeteg kisgyerek és tinédzsercsapatok lepték el a játszóteret, ahol akkor gyakorolni szerettünk volna. Nem maradt sok hely, így másik pályát kellett keresnünk. Kivittem Damy-t a falu szélén található elhagyatott laktanyákhoz, amik még a háborús időszakból maradtak itt. Egy igazi katonai frontvonal volt a faluhatárunk. A dombokon többemeletes házak, ablakuk betörve, néhánynak már a teteje is hiányzott, a falak kopottak voltak, s egy kisebb harc nyomait láthattuk mindenfelé. A terület hosszan elterjedt, s magas buckákkal vették körül, hogy védjék a katonákat. Az egyik hatalmas épület fele indultam, s akkor vettem csak észre, mekkora dombra kell felmásznom. Reménykedve néztem körül, hátha találok egy lépcsőt, kötelet, vagy valamiféle szállítóeszközt, amivel feljutok a tetőre. Azonban semmi nem akadt segítségemre, így egyedül kellett nekivágnom. Az egyetlen, ami vigasztalt és temérdek mennyiségű erőt adott, hogy tudtam: a kutyám ott jön közvetlen a sarkamban és ugyanúgy megszenved a meredek dombbal, akárcsak én. Persze neki azért könnyebben ment a mászás, tekintve, hogy edzett volt, állandóan vándorolt a falkájával, harcokat vívott, élelmet keresett. Na, de én? Én csak egy neurológus voltam, akinek nemhogy kedve, még ideje sem volt a testedzésre. Nehezen emeltem egyik kezem a másik után, s erőlködve lépegettem egyre feljebb és feljebb. Egyszer csak megpillantottam egy domboldalból kiálló faágat, amibe reménykedve kapaszkodtam. Az ág azonban elszakadt a talajtól, és nem sokon múlt, hogy visszaguruljak. Kicsit lentebb csúsztam, ami elég demotiválóan hatott a kitartásomra. Kezdtem szépen fokozatosan feladni, s lefele csúszni a hatalmas buckán. - Menj fentebb! – szólt rám Damy, aki még mindig a nyomomban volt, tele energiával. - Egyszerűen nem megy... Lassan megfordultam és leültem a domboldalba, hogy egy kicsit pihenjek. Amint lenéztem, jöttem csak rá, hogy alig haladtam valamit. Tudós gondolkodásomnak hála – ami életem eseményeinek 90%-ában cserben hagy – azon kezdtem filozofálni, vajon milyen magasan van a csúcs. Nem jutottam elfogadható eredményre, mert a kutyám rángatni kezdett felfelé. Kénytelen voltam hát megfordulni és megint feljebb kapaszkodni a dombon. Most már csak magam elé néztem, néztem a földet és vártam, hogy elfogyjon. Lihegve értem el egy bizonyos pontra, s úgy döntöttem, megállok. Pihennem kellett, de mikor felnéztem, hangos nevetésben törtem ki. Erőtlenül mosolyogtam magamon, mikor láttam, hogy nagyjából öt lépés választ el a dombtetőtől. Remegő tagokkal tettem meg azt a néhány métert, s amint a csúcsra értem, elégedetten terültem el a zöldellő füvön, élvezve a Nap perzselő sugarainak hatását. Élettelenül, fáradtan, de hangosan mondtam: - Győzelem! Hát ennyi lenne, elég rövidke, de remélem azért tetszik :) | |
| Zsebi (4537) 12.02.03 15:21:34 | ||
|
Ano: Szerintem jó4 Kritikát nem mondok mert nem vagyok olyan jó, hogy másokat kritizáljak! :) | |
| Zsebi (4537) 12.02.03 15:27:31 | ||
|
Na hát itt is lenne! Szerintem eddig ez a legjobb!
FONTOS: Az emberek valósak! DE, a saját nevüket (és az én nevemet se) írtam bele csak az angol név kezdőbetűje stimmel! Eddig csak Rebeca kivétel mert neki valójában Rebeka a neve! :) 
Kezdetek Natalynak hívnak, de a Zsebi becézésre is hallgatok. Az egész régen kezdődött még az óvodában. Ott és a bölcsődében elég csöndes kislány voltam, én voltam a legmagasabb. Nagyon szerettem és szeretem a lovakat és minden állatot. Azóta vagyok ló szerelmes mikor először láttam a Szilaj című rajzfilmet. A régi videókat visszanézve elég vicces volt. A kanapéra fölugrottam, és amikor Szilaj megszületett egy ló plüsst húztam ki a gatyámból. Aztán én voltam Szilaj. Van a mesében egy olyan rész, amikor Szilaj a vízesésen lezuhan Szelíddel. Na, akkor leugrottam a kanapé tetejéről. Akkor nem izgatott, hogy fáj valami. Eltelt pár év körülbelül 2005 lehetett, amikor a testvéremék egyik osztálytársukhoz mentek át. Ott volt egy körülbelül velem egy idős lány, Polly. Anyu azt mondta, hogy menjünk játszani. Én persze rögtön lovasat akartam játszani, amit ő is szívesen játszott. Zöldes nagy szemei voltak, barna haja, amit két copfba fogta anyukája. Azt mondta, hogy nem ismeri a lovakat, de szívesen játszik lovakkal. Általában lovas bábukat hordoztam magammal, ezekkel játszottunk. Nekem sötétbarna szemem és vöröses barna a hajam. Ezért mivel azt hittük, hogy nagyon hasonlítunk, ami azért volt, mert mindkettőnknek barna volt haja, azt is játszottuk, hogy ikrek vagyunk. Aztán este hazamentünk, de túl sokra nem emlékszem, elég régen volt, még csak 5-4 éves voltam. Viszont azt tudom, hogy igaz még nem voltunk sulisok, de egy iskolás sí útra mentünk. Vittem a lovaimat, játszottunk, és rettegtünk a takarító nőtől, akit púpos néninek neveztünk. 2006. Elkezdtük a sulit! Bizony. Én oviba rühelltem járni ezért már 6 évesen mentem az iskolába. Az óvodából ismertem egy lányt, Rebekának hívták. Valljuk nem a legszebb lány, az arca nem túl szép, de nagyon kedves. Sose tudtam milyen színű a szeme. Szerintem kék, de azt tudom, hogy nagyon világos volt a haja. Nem ismertem senkit csak őt, ezért az ünnepségen megkért, hogy majd üljek mellé, én azt mondtam, hogy igen. Igazából azt se tudtam, hogy hol üljek mellé, de azért igent mondtam, kicsit meg voltam szeppenve. Leültünk a leghátsó padba, mert azt mondta, hogy az anyukája ajánlotta, hogy üljön oda. Aztán megjelent Polly az anyukájával. Én már elővettem azt, amit anyu mondott és már a pulcsimat vettem le. Polly előre ült egy lánnyal, akiről később kiderült, hogy Nicol-nak hívják. Neki is világos barna volt a haja, kicsit duci volt, de nagyon kedves. Aztán odalépett hozzám Polly anyukája és így szólt: - Miért nem Polly mellé ülsz?! –mondta szigorú hangon. - Nem tudtam, hogy ő is jön! –mondtam dadogva. Még jó, hogy féltem. Mérgesnek tűnt, és mindig is ilyen volt, dagadt, szervezős egy ember. - Miért mit gondoltál? –mondta. Ő mit gondolt? Szerinte egy elsős kislánynak van valami fogalma a suliról? - Bocsánat Brigitte, majd holnap mellé ülök! –mondtam már nyugodtabban. Ő sóhajtott majd elment. A suliban semmi érdekes nem történt. Csakhogy másnap nem lehetett elülni más helyre. Aztán pedig elültettek egy büdös fiú mellé, csak mert Rebeca folyton rólam puskázott. Azután csak teltek a jó és szörnyű évek. | |
| rekaianett (32539) 12.02.03 16:50:51 | ||
|
zsebi tetszett, de van pár hibácska.
Zöldes nagy szemei voltak, barna haja, amit két copfba fogta anyukája. Zöldes nagy szemei voltak és barna haja, amiket két copfba fogott anyukája. ...Rebekának hívták... ő nem rebeca? Nem ismertem senkit csak őt, ezért az ünnepségen megkért, hogy majd üljek mellé, én azt mondtam, hogy igen. Igazából azt se tudtam, hogy hol üljek mellé, de azért igent mondtam, kicsit meg voltam szeppenve. Nem ismertem senkit csak őt, ezért az ünnepségen megkért, hogy majd üljek mellé, én azt mondtam, erre hogy igen. Igazából azt se tudtam, hogy hová kellene ülni, és ezért kicsit meg voltam szeppenve. de csak ennyi... :) | |
| Zsebi (4537) 12.02.03 17:13:49 | ||
|
Köszi, igen néhol vannak elírások mert még most is barna a haja de akkor is az volt :D | |
| Póniló15 (15108) 12.02.03 17:19:09 | ||
|
22. Fejezet Még nem... Egy halványkék, ezüstös csík húzott el a piros téglákkal kirakott családi ház fölött, majd bekanyarodott, és belőtt a nyitott hátsó ablakon. Scion volt a csóva, s mikor megállt a szobában, leesett az álla. Ez a hely olyan volt, mint az igazi hazájuk... - Mi a... - Az Ige - mosolygott Chimon, aztán felállt, és lerázta magáról az aranyport. A csillogva hullott le a földre. - Mi újság? Mikor Scion végre magához tért a csodálkozástól, hogy ilyen közeg lett ebben a szobában, egy kicsit megrázta a fejét, aztán társára nézett. - Tal küldött, hogy nézzem meg, kell-e segítség. De ahogy látom... nem szorulsz erősítésre. - Az angyal kitekintett Chimon válla fölött, majd elmosolyodott. Alexa is csupa arany- és gyémántpor volt. Lucius a földön ült, a Lapos-hegy kellős közepén. Nem érdekelte, hogy mit képzelnek róla harcosai. Orrlyukaiból ömlött a kén, ahogy két kezével homlokát támasztotta. A kapitány égett a dühtől. Mellkasa majdnem szétrobbant, ahányszor csak Talra, és szent csatlósaira gondolt. Legszívesebben saját kezével tépte volna cafatokra ellenségét. - Még nem... - morogta halkan - Még nem... Biztos volt benne, hogy Tal nagyon is el van szállva magától, és azt hiszi, hogy Lucius ugyan az a kis termetű alattvaló, akivel olyan szervilisen bántak a többiek. Ő már nem az a Lucius. Az a tudat, hogy maga Lucifer bízta meg Hamilton tönkretevésével, Alexa behálózásával, és a Vörös Kör szellemi vezetésével, túlságosan is nagy önbizalmat adott neki. Egész testében nagyobb lett, és ki is izmosodott. Hatalmas karjai dagadtak a rájuk csatlakozó izomtömegektől, s démoni személyisége is megváltozott. Több cohors démonnak volt a vezetője, és most eljött végre az ő ideje. Még belegondolni sem tudott, hogy mekkora dicsőségre számíthat, ha sikerült legyőznie Talt. De most nem ennek volt itt az ideje, és ezt tudta jól. A Mennyei Sereg kapitánya túl járt az eszén, de Lucius elhatározta, hogy nem adja föl. Már tudta is, hogy hogyan fogja elkapni annak a bajkeverő embergyereknek a grabancát. Méltóságteljesen felátt, majd megtörölte hosszúra nyúlt feje elején lévő száját, melyből folyt a ragacsos, rothadó nyál. Aztán köpött egyet. A folyadék sisteregve vállt semmivé. - Te, ott! - mutatott egy harcosra, mire az odalépett hozzá. - Üzenj azonnal Hamitonba. A démon engedelmesen elindult, mire Lucius utánakapott, és karmait a démon szárnyaiba mélyeztve - melyek hatalmas lyukakat ütöttek rá -, visszarántotta a lényt. - Idióta! - dobbantott a kapitány - Még meg sem mondtam, hogy mit kell megüzenned! A démon fülét-farkát behúzva jegyzetelte a fejébe az információkat, aztán elindult. Lucius a homlokára csapott. - Uhh... Mégis, hogy tudnék győzni, ha ilyenekkel vagyok körülvéve?! - De nem emésztette magát sokáig. Nem is olyan sokára megérkezett a harcos, oldalán egy mások démonnal. Az hosszú volt és nyúlánk. Teste hasonlított a rőzséhez, még a színe is olyan volt. Csupán annyi volt köztük az eltérés, hogy ebből a démonból mindenhol elszarusodott megkeményedések és daganatok jöttek ki. Egyik rothadó füléből folyt a genny, letöredetett, fűrészes karmai alatt pedig megalvad vér piroslott. Lucius elégedetten üdvözölte a minden egyes lélegzetvételnél egyet hörgő, újdonsült barátját. - Üdvözöllek, Arghos! | |
(aktuális oldal: [ 217 ], összes oldal: 579, Hozzászólások: 8672)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [214] [215] [216] [217] [218] [219] [220] [221] ... [573] [574] [575] [576] [577] [578] [579]
