 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Bármilyen egyéb alkotás ami nem illik a többi témába :)
| pony56club (16581) - 1. 11.10.21 14:15:26 | ||
|
látom ide még senki nem írt...így ha nem baj..:
1.fejezet Hatalmas mancsim tompa puffanással érkeztek a talajra.Gyorsan kerülgettem a fákat,és próbáltam utolérni a zsákmányomat:egy nyulat.Nem erőltettem meg magam,egy szökkeléssel mellette termettem,és állkapcsomat a tarkójára zártam.Felemeltem a földről és elroppantottam a gerincét.Letettem a földre és szétnéztem.Hiába voltam vérfarakas hatalmas termettel,attól még mindíg résen kell lennem.Ugyanis mostanában a medvék már jól belehúztak a gyűjtögetésbe,és ma már nem egyszer találkoztam medvével.Őszintén szólva már kezdtem rühelni a medvéket,mert amint elejtek egy nagyobb zsákmányt,azonnal feltűnik egy,aztán mégegy,és mégegy....én meg mehetek el arra amerre látok.Szerencsére nem jött medve,így nyugodtan elfogyaszthattam a nyulat,amiről inkább nem számolnék be... Hireten hideg szélvihar borzolta fel dús bundámat.Kicsit megráztam magam.Felnéztem az égre.Egy falevél épp az orromra hullt le.Leráztam róla,és megindultam hazafelé. Ősz volt,jobbanmondva már Október vége volt.A fák már jócskán csupaszok voltak a lombhullatás miatt.Az állatok pedig már szorgosan gyűjtögették téli élelmüket.Én ugyan nem gyűjtögettem,igaz,nem is volt rá szügségem.Mivel van nekem saját házam is.Elvégre vérfarkas vagyok vagy mi‘fene.Nem lett volna muszály vadásznom,de kondiban kell tartanom magam.És amúgy is szerettem farkasként élni,bóklászni az erdőben.Még a hideg ellenére is.Dús bundám ugyanis megvédett a hidegtől,így nem kellett attól tartanom hogy megfagyok.A melegtől sem különesebben,de ez most lényegtelen. Már az erdő szélén jártam,megtorpnatam.Gyanakvóan szétnéztem,majd átváltoztam emberi alakomba.Gyorsan átszaladtam az úton,a túloldalon meg egyenesen balra kanyarodtam,be az utcába,oda ahol lakok.Megálltam és elővettem az MP-mamat.Elindítottam.Legalább a észreveszik hogy eltüntem,modnhatomazt hogy futni voltam. Kis faluban élltem,távol a várostól.De nem bántam.Nem szerettem annyira a nagy felhajtást és a zajokat.Inkább szerettem csendben olvasni vagy rajzolni,vagy esetleg valami mást csinálni.Apám és anyám meghalt,akárcsak a nagyszüleim,így nevelőszülőknél laktam.Szerencsére éppelméjűek voltak,és nem voltak túl szigorúak,kivéve egy kissé értetlenebb teremtést:a fiukat.Ugyan még csak 13 volt,de már olyan idegesítő,hogy néha szivesen megnézném az arcát akkor,amikor meglátna farkasként. Csendesen besurrantam a házba.Kivettem a fülemből a fülhallgatókat és eltettem a készülékkel eggyütt a zsebembe.Olyan halkan mozogtam,amennyira csak tudtam.Szerencsére még mindenki aludt,pedig már fél nyolc volt.Csendben felsurrantam a szobámba.Becsuktam magam mögött az ajtót,és gyorsan megfésültem feketésbarna hajamat.Ugyanis egy kis erdei üldözéstől eléggé feltűnően összegabalyodott,szimplán úgy néztem ki,mintha csak most keltem volna fel az ágyból.Szinte abban a pillanatban ahogy összefogtam a hajamat,meghallottam Angela,a nevelőanyám hangját. -Triss,gyere kész a kaja! -Oké!-ordítottam le a szobámból. Miután végeztem a fésülködéssel,már ép siettem lefele a lépcsőn,amikor különös szag ütötte meg az orromat.A konyhában odamnetem nevelőanyámhoz és kicsit elfancsalított orral ezt kérdeztem:-Járt tegnap nálunk valaki,vagy csak Adam büdösített be? Angela értetlen ábrázattal meredt rám.-Igen,az új szomszédunk. -Dehát nincs is új szomszédünk. -Na jó,nem a miénk,hanem a szomszéd szomszédja,találkoztam vele a boltban és megkérdeztem hogy átjön-e. -És? -Átjött,de nem nagyon akart bejönni,talán szégyenlős volt...vagy csak zavarban lehetett...?-miközben anám magában álmélkodott én gyorsan bepakoltam magamba a kaját,aztán már szaladtam is a buszhoz.Na de amilyen balszerencsés vagyok,természetesen lekéstem a buszt...így mehettem gyalog a suliba. | |
| Wolfoxy (21122) 12.10.31 12:07:51 | ||
|
Melissa: Hát ez jó hosszú lett!XD Volt benne rész, amikor hülyére röhögtem magam, de összességében túúl sok volt a dráma XD Írjá‘ vicceset! | |
| Melissa (6505) 12.10.31 12:51:49 | ||
|
Wolfoxy: Én előre szóltam, hogy ez drámai fejezet lesz xDD De azért köszi :“D | |
| thestral27 (21282) 12.10.31 14:26:52 | ||
|
Sziasztok!:D
Elvileg este tudok irni, mert most még bent vagyok BP-n. Viszont egy csomóóóó ötletem van, szóval-szóval amint hazaérek, nekikezdek irni.:D Nameg, most van időm, tehááát elkezdek csak úgy olvasgatni itt fórumon, és kommentelek.:DDD Thestral | |
| tailung (17090) 12.10.31 18:07:30 | ||
|
Death in the Thames
1. fejezet “ A halál csupán a kezdet“ Halotti hideg, akár egy kriptában. Kripta… vagy inkább sír? Sír, amelyben a két legkedvesebb ismerősöm nyugszik. Ők ott álltak a fehér márvány mellett, az arcuk halotti fehér. Engem okoltak, mert meghaltak. Irene arcán könnyek csorogtak, Sher pedig mellém lépett és a vállamra tette a kezét én pedig… felébredtem. Két hónapja kísértettek ezek a rémálmok, minden alkalommal, ahogy lehunytam a szemem, ugyanez történt. Ahogy magam előtt láttam őket, végigfutott a hátamon a hideg. Bár nem volt túl meleg a szoba, mégsem takaró alatt aludtam. Hanem a piperetükrös asztalomra borulva, Sherlock és Adler képét nézve. A tükörbe néztem és számba vettem, mi is zavar. Zavar, hogy hosszú, fekete hajam kócokban lóg, hogy a szemem vörös a sírástól. Ismét megborzongtam. Újból lehunytam a szememet. 1893 tele keménynek bizonyult, legalábbis lényegesen hidegebb volt, mint az eddigi harminchét év alatt tapasztaltam. Pedig az hosszú idő és nem csupán Londonban jártam. Mély sóhajtással nyitottam ki a szememet, miközben a kezemet az asztalon nyugtattam. A Baker Street macskakövét vékony hóréteg lepte, már előre féltem tőle. Tegnap is majdnem kitörtem a nyakam, mikor egy csavargó elszáguldott mellettem. A hátamon végigfutott a hideg, majd az asztalról felvettem a zsebórámat. Délután három és én még mindig itt ülök. Pár hónapja láttam utoljára a szobatársamat, Irene Adlert. Azt rebesgetik, meghalt. Sőt, még Sherlock Holmest sem láttam jó ideje. Dr. Watson bejelentette az igazság legnagyobb bajnokának eltűnését, akit azóta senki nem látott. Mindkettejüknek csináltattak sírhelyet, amihez minden hétfőn négy órakor kimegyek. A naptárra pillantottam, és feleszméltem, hogy öltöznöm kéne. A szekrényhez léptem. Elővettem a kedvenc fekete selyemruhámat, egy kalapot, varjútollal, sötétszürke bőr kesztyűt, a fekete kabátomat, egy meleg sálat és a lovagló csizmámat. Bár nem volt itt senki, de a szomszéd jól beláthatott a szobámba, szóval bevonultam a paraván mögé és kibújtam az itthon hordott fehér selyem köntösből. Szépen komótos tempóban kezdtem felöltözni. Miután végeztem, a kabátom zsebébe csúsztattam a zsebórát. Kiléptem a szobából, majd le a lépcsőn. Mrs. Reed, a házvezetőnőm állt előttem csípőre tett kézzel. Féltem a nénikétől, ugyanis hatvan év körül járhatott és már születésem óta nevelni próbált. Sajnálatos módon kevés sikerrel és sok-sok csalódással. Hát ez a baj, sosem voltam egy szófogadó gyermek. Mikor öt éves voltam, a spenót volt a legnagyobb kihívás, mivel akárhányszor belém próbálta erőltetni, annyiszor gyarapodott a zöld foltok száma az ebédlőben. Nyolc éves korom környékén az írás okozott problémát, ugyanis mindig túlcikornyáztam a betűimet. Sajnos utóbbi hibámat mind a mai napig nem sikerült korrigálni. | |
| tailung (17090) 12.10.31 18:08:57 | ||
|
Aztán jött a kamasz korom, ami a lehető legrosszabb volt. Mr. Reed egyszer azt mondta, mikor meglátogatott, hogy a csínyeim száma nagyjából megegyezik a szeplőimével. Akkoriban akár katicabogárnak is nézhettek volna, aki kifakult a naptól. Aztán mikor betöltöttem a tizenötöt saját lovat kaptam, ettől fogva pedig két évig kopókkal kellett utánam indulni, ha sötétedés előtt elő akartak keríteni. Szegény, áldott, Mrs. Reed, soha nem fogom tudni meghálálni az odaadását, ráadásul annak ellenére, hogy elég sokszor megvert – persze nevelési célzattal –, én nagyon szeretem.
– Alison! Alison Fiend! Nem mész sehova, ameddig nem ettél valamit. Elkapta a karomat és az étkezőben lenyomott egy székre. Elém csúsztatott egy csésze teát, némi csokis kekszet, valamint egy kis tálkában eper lekvárt. Mivel már csak huszonöt percem volt odaérni és még fel is kellett nyergelnem, gyorsan habzsoltam. A forró tea égette a torkomat, de most nem érdekelt. Mikor végeztem, felugrottam, megköszöntem és a szoknyámat feljebb húzva kirohantam a hátsó udvarra. Az istállóból kivezettem Coldot, a fekete fríz csődört, kifelé menet pedig felkaptam a nyerget. Kikötöttem a mént az egyik oszlophoz és felnyergeltem, majd a lakájra néztem. Felém iszkolt, hogy nyeregbe segítsen, de én felugrottam egyedül is és kiügettem a Baker Streetre. A Crawford Street felé siettünk, miközben igyekeztem kikerülni a járókelőket, így Coldnak jobbra-balra kellett táncolnia. Útközben egy férfitól vettem negyvenöt szál vörös rózsát, amit egy kosárban oda is adott. Kifizettem és tovább mentünk. Körülbelül huszonöt perc alatt értem el a Kensal Green temetőt, ahol leugrottam a hátasomról és kikötöttem őt a kapu mellé. Idegesen nyerített utánam, nem értettem miért. A bal karomra akasztottam a nagy fonott kosarat és lassan az utolsó sor felé indultam. Hátra pillantottam és mintha egy alakot láttam volna a fák közt. Egy magas, férfialakot. Hunyorítva megpróbáltam kivenni az arcát, de mire egyszer pislogtam, eltűnt a félhomályban. Megráztam a fejemet és tovább mentem a két sírhoz. Egészen biztos, hogy csupán hallucináltam. Miért figyelne engem egy férfi? Mikor odaértem, letérdeltem a hűvös márványra, és Adler sírjára kiraktam rózsákból hogy:„hiányzol”. Miközben csináltam, elmorzsoltam egy-két könnycseppet, hiszen őt is már hét éve ismerem. Huszonöt szál rózsa maradt, amiből egy szívet raktam ki Sherry sírján. Pont ennyi éve ismertem. Tizenkét éves voltam, mikor először találkoztunk egy teadélutánon. Az apja hívta meg a szüleimet. Ő akkor volt tizennyolc. Már akkor is jó volt a megfigyelőképessége, hiszen percek alatt ráérzett, mit szeretek csinálni és mit nem. Pár év alatt egyszerűen elválaszthatatlan barátok lettünk, így mikor ő egyetemre ment, én pedig főiskolára, úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk lakni a Baker Street 221/B lakásban. Ez mind szép és jó volt, csak ő megismerte Irenet. És azt hiszem – már ha egy Holmes képes ilyenre – belészeretett. Ezen a ponton búcsúztunk el egymástól, és bár minden nap találkoztunk, Sher tanított, és amúgy is mindenhova együtt mentünk…Valami megszakadt. Valami, amitől olyan nagyszerűen éreztük magunkat egymás társaságában. Talán Sher nem akarta már az egészet, vagy az is lehet, hogy én vettem zokon azt, hogy Irene a szíve választottja. Mindenesetre egy ideig csupán levélben tartottuk a kapcsolatot, mikor a nagynénémhez, Chantal Justehez költöztem egy időre, Párizsba. Akkor ugyan még nem volt rá okunk, de ugyanazt a kétkulcsos titkosírást alkalmaztuk, mint a bátyjával, Mycrofttal, akit szintén ismertem, bár vele legtöbbször csak viccelődtem. Mély levegőt vettem és próbáltam lenyugodni, elvégre Shert már gyerekkorunk óta ismertem. És ha ő Adlert is szerette, a lelkem mélyén gyengéd érzelmeim is voltak iránta. Megráztam a fejemet, hogy kimenjen a fejemből az, hogy mind a ketten itt hagytak. A kezembe temettem az arcomat és halkan zokogni kezdtem. Valaki megköszörülte a torkát. Rekedtebb volt az átlagnál, tehát vagy dohányozik, vagy iszik. Megtöröltem a szemem, miközben az illető köhögni kezdett, tehát mind a kettő. A keszkenőmet kerestem, amibe még a monogramom is bele volt varrva, de aztán eszembe jutott, hogy azt alig pár hónapja Sherrynek adtam. Jobb ötlet híján ruhám ujjába töröltem az arcom, majd felnéztem az alakra. Nekem háttal állt és pipázott. Zakóban volt, fekete csizmában és egy kissé elnyűtt lovaglónadrágban. Kesztyű nem volt rajta. A haja szőke és vörös között helyezkedett el. A kabátja ujján volt egy krétafolt, a kezén a bőr pedig nem volt megkeményedve. Minden kétséget kizárva egy professzor lehetett.– Jó napot, uram. Miben segíthetek? – néztem rá érdeklődve. Ő csak felnevetett és továbbra sem fordult felém. | |
| tailung (17090) 12.10.31 18:09:58 | ||
|
– Még a temető másik felében is hallani, ahogy szipog, Ms. Fiend. – mondta elgondolkozva, majd ismét szívta a pipáját. Füstkarikákat fújt, én pedig szomorúan néztem rá. – Esetleg egy… kendő, nem jönne most jól? Egy jó barátom küldi önnek. Neki már nincs rá szüksége, nem sok hasznát veszi ott, ahová ment. Bár én sem. De hát az üzlet, az üzlet. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen kapcsolatba lehet kerülni önnel, pedig a fentebb említett barátom azt is megmondta, hogy kegyed is hozzá hasonló tehetséggel rendelkezik. Sikerült már kitalálnia, hogy ki vagyok, Ms.Fiend? Vagy segítsek még?
Az említett anyagdarab a kezében lógott. Lila volt, fekete hímzéssel. Az az enyém! Leesett állal meredtem a férfi kezében lógó anyagra. Miért van nála? Én azt… Sherlocknak adtam. Nyilván nem Mycroft az, tehát vagy megtalálták a kendőt, vagy… Ebbe még bele sem mertem gondolni. – Igen. Igen, rájöttem. Maga egy halott. Maga a híres…Moriarty professzor. A férfi felnevetett és megfordult, bár már tudtam ki ő, meghűlt az ereimben a vér egy percre. Tényleg Moriarty volt az. A kezembe nyomta a zsebkendőt, majd úgy ahogy jött, fekete füstté és köddé vált. Az arcomra kiült a mélységes megrökönyödés. Az elmémben gondolatfoszlányok kavarogtak, valahogy nem volt képes összeállni a kép és ez nekem nagyon nem tetszett. Arrogáns ember volt a professzor, hát milyen lehetett, míg élt? Sherlock is halott lenne, vagy él? Miért jött el hozzám a professzor, ahelyett, hogy a nyomorult békében nyugodna? Most már tényleg nem értek semmit. De annyi baj legyen. A barátom elvét követve ez a gondolat járt a fejemben: A rejtélyek azért vannak, hogy megoldják őket. Kiviharzottam a temetőből, Sher sírján hagyva Moriarty „ajándékát” és eloldoztam Coldot. Ezúttal vágtában mentünk vissza a Baker Street 221/B-be, ahol anno Sherrel laktunk, majd Dr. Watson és Holmes. Szegény Coldnak ismét várnia kellett a ház előtt, ám ezúttal túllőtt a célon. Rám nyerített, majd elkapta a kabátom vállát és visszarántott. Kirántottam a szájából a ruhát és ráförmedtem, hogy fejezze be. Idegesen toporzékolt, bár nem értem miért. A kezem a kilincsgombra tettem és nem lepődtem meg: zárva volt. Idegesen felsóhajtottam és a lovamhoz léptem. A nyeregtáskából elővettem a kis készletemet, majd sikeresen feltörtem a zárat. Óvatosan belöktem az ajtót. Kísérteties volt a hely, szóval elővettem a kis-táskából a tőrt és készenlétben tartottam. A ház úgy nézett ki, mint ahol évek óta nem járt senki, pedig tudom, hogy pár hónapja még itt járkált a barátom. A padlót vastagon borította a por, a plafonról pedig pókháló lógott. A dohos szag megcsapta az orromat, mire elfintorodtam. Felmentem a lépcsőn, amely minden lépésem után évszázadok kínjával jajdult fel. Ahogy felértem és kinyitottam a Sher szobájának az ajtaját, kicsit én is kezdtem furcsán érezni magamat. Mintha követnének. Legutóbb sajnos nem tévedett ez az ösztönöm, szóval kezdtem félni. Idegesen pillantottam hátra, de a homályban semmit nem lehetett látni szinte. Az ablakokat bedeszkázták. Hunyorítva léptem a szekrényhez, majd kinyitottam és keresgélni kezdtem. Nemsokára meg is lett, amit kerestem. Néhány fiola, egy nagyító, egy mérőszalag, és sok más hasonló, egy táskába gyömöszölve. A vállamra vettem a táskát és az ajtó felé indultam, de mikor kinyitottam az ajtót, valami mást is megéreztem. Ami nem is lehetett más, mint a Franciaországban honos La France rózsa összetéveszthetetlen illata. Szinte pánikszerűen fordultam meg. Az orrom nem csalt, még a sötétben is szinte szikrázott a virág, mely alig pár másodperce kerülhetett oda. Tökéletes volt, vérvörös és szinte megbabonázott a szépsége. Odaléptem, felemeltem a poros asztalról és megszagoltam. Imádtam az illatát, ám aki idetette, nem végzett hibátlan munkát. Az asztalon volt egy ujjlenyomat. Méghozzá egészen különös. Mintha az ujjbegyét megégette volna valami.. Ekkor játszódott le a fejemben, szinte magától az a nap, amikor Sher a kémiai laborban sikeresen belenyúlt egy erősen maró hatású vegyületbe. A kezem remegni kezdett és éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. Szinte futva távoztam a szobából, le a lépcsőn és épp felszabtam volna az ajtót, mikor egy penge nyomódott a torkomnak. A szívverésem a fülemben dobolt, és lélegzetvisszafojtva vártam, mikor fogják egy mozdulattal elvágni a torkomat. Ám a várt sokk elmaradt. A penge lazult a torkomon, miközben a férfi mély levegőt vett. Gyorsan fejben lefuttattam mi is volna most aktuálisan a legjobb terv. Végül úgy döntettem, ahogy a legkézenfekvőbb volt. Szó szerint. A könyökömet a gyomrába támasztom, miközben összegörnyed, tarkón vágom és ott hagyom. | |
| tailung (17090) 12.10.31 18:10:39 | ||
|
Ám legnagyobb meglepetésemre elkapta a könyökömet és a hátam mögé csavarta a karomat. Felnyögtem fájdalmamban, majd a lábára tapostam, mire ő a falnak nyomott.
- Mit akar tőlem? – csikorgattam a fogamat, miközben igyekeztem szabadulni, hasztalanul. - A kérdés inkább itt az, hogy Maga mit akar tőlem, Alison. – súgta a fülembe reszelős hangon, majd elengedett. Mielőtt megfordulhattam volna, hogy azonosítsam, ki volt a férfi, csukódott az ajtó. Döbbenten meredtem utána, miközben a fájós kezemet próbáltam mozgatni. Ismét mély levegőt vettem, majd az ajtó felé néztem. Leporoltam magamat, ugyanis a vakolat időközben mállani kezdett és kimentem a ház elé, Coldért. Kábán vezettem haza aggódó ménemet, miközben a hó tovább hullott. Mrs. Reed pipacsvörös arccal állt a kapuban és felém rázta öklét. Nem hiszem el, James elárult. A nevelőnőm gyerekkorom óta sulykolja belém: egy hölgy nem szállhat egyedül nyeregbe. Sosem tiszteltem ezt a szabályt, s attól tartok, soha nem is fogom. Lakájom kezébe nyomtam frízem kantárszárát, majd jó nagy ívben kikerülve a dühös buldogként fújtató asszonyt a szobámba menekültem. Az ágyra dőltem és azon gondolkozva nyomott el az álom, hogy mi történhetett a délután folyamán. Megőrültem? ha valakinek lesz türelme elolvasni akkor pls kommit :) | |
| Félholdfarm1 (39419) 12.10.31 22:36:09 | ||
|
Meli: tök jo :D folytasd gyorsan :D
Tai: nemolvastam el az egészet mivel lusta dutnyo vagyok de sztem jo :D Dett: te meg irhatnál már vmit .-. | |
| thestral27 (21282) 12.10.31 23:03:28 | ||
|
Félhold: bocsi, kb 7 felé értem haza, és egy halom dolgom volt, meg full kivagyok..-.-“ Vasárnap óta nem voltam itthon,amint hazaértem ezerrel *sííííp*tatnak.... most is áhh... nagyon kivagyok..:/// Annyira rossz.... :/// Nagyon elegem van...:/// | |
| Anonymus (1596) 12.11.01 23:04:56 | ||
|
Sziasztok! Ezt a novellát egy pályázatra küldtem be (Posztapokalipszis volt a címe)
Mivel 18000 karakter hosszú, több üzenetben teszem be ide, de remélem tetszik. Kissé drámai hangulata van, mivelhát ugye... a világvégéről szól :) Így elkerülni a halált, vagy meghalni egymásért.” Hol vagyok? Hideget érzek és kikelek a meleg takaró alól. Odakinn puskalövések hallatszanak. Cipőt húzok és - félve bár, de - elszántan nézek ki az ablakon. A macskaköves úton csakugyan fegyveresek állnak, puskájuk vállukon, sapkájuk még csak nem is hasonlít a hatósági emberekére. Lebotorkálok a lépcsőn, férjemet keresem. - Dave! Kik vannak a ház előtt? A tél lassan már csak a nyelvünkben él, hiszen nem számít, hogy az időjárás csípős az utcákon, a fehér hópelyheket csupán hírből ismerik a hozzám hasonlók. - Menj vissza, kicsim, semmi baj nincsen! Itthon vagyok. Kinézek újra az ablakon. Az idegen tömeg egyszerre indul meg, csizmáik sarka kopog a köveken, visszhangzik az utcában. Talán az egész város hallja. Az ég sötét, pedig még a reggeli órák is alig kezdődtek csak el. Az óriási színes plakátok, gazdag üzletek előtt elhaladnak a fegyveres emberek, a sor végén két autó gurul, terepszínűre vannak festve. Újra háború volna? 2012-ben elképzelhetetlen a harc. Az emberek szavakkal küzdenek, érvelnek az igazuk mellett, s - bár olykor az számít elfogadható érvnek, ha a másik tévedését bizonyítják, - nem ragadnak fegyvert, hogy halállal győzzék meg követőiket. A telefonomért nyúlok és felhívom édesanyámat. - Szia, anya. Hallod a zörejeket az utcáról? - Miféle zörejeket? Ne butáskodj már, hiszen olyan csendes a környék, hogy a légy zümmögését is hallani a szobában. - Baj lesz. Érzem. - Ne aggódj! Gyere át hozzám, sütök neked valamit! Magaddal hozhatod Dave-t is. - Rendben, anya. Leteszem a telefont és felöltözök. Lövések hallatszanak, kiáltások. Kiráz a hideg, ahogy leérek az ebédlőbe. Ez a hang olyan, mintha német csapatok rohamozták volna meg kis városunkat. - Dave, gyere, átmegyünk anyához! Férjem kabátot kap és rám is felsegíti enyémet. Kilépünk az ajtón, és megdöbbenek, nincsen olyan hideg kint, mint amilyet odabenn éreztem. - Minden rendben, kicsim? - Igen, jól vagyok. Kik voltak a ház előtt? - Ne törődj velük, biztosan csak valamiféle ellenőrzés van a városban. Ellenőrzés? Katonákkal ellenőriztetnék a békés kertváros lakóit? Gyanúsan nézek körül, furcsának tartom, amit látok. Az utca üres, egy eltévedt lélek sem jött ki a házából. A növényeket hó fedi, szétszórva mindenhol szemétdombok láthatóak. Beleszippantok a levegőbe, de nem tudok lélegezni. Némán sétálunk a kihalt utcákon, míg hirtelen egy óriási dörrenést hallunk. Összerezzenek. Mégis mi lehet ez? Ekkor jobbra nézek, mert sípoló hang szűrődik ki az egyik családi házból. Ablakai hirtelen szilánkokra törnek, a helyettük létrejövő lyukakból lángcsóva lobban az utca felé. Térdre esek, arcom elé tartom a karomat. Dave mellém kuporodik, de egyikünknek sincsen mersze mozdulni. A falak váratlanul összeomlanak és az utolsó, amit hallok, egy rövid sikoly. A ház eltűnik, s már csak porait látni. Mikor éppen talpra állok, meglepetésszerűen a megmaradt hamu két szomszédos telkét szintén lángok borítják be. Majd mögöttünk is néhány ház... Hátranézek és bicegni kezdek saját otthonom felé. Félek. - Drágám, hová mész? – kiált utánam férjem, majd elém áll. A válla fölött látom, ahogy a mi házunkat is darabokra zúzza egy robbanás. - Ne! – kiáltok, elcsuklik a hangom és újra térdre borulok. Nem tudom elhinni. 2012-ben ez... lehetetlen. Dave hitetlenkedve nézi, ahogy a falak, az ablakok részei a levegőbe repülnek, majd hangos becsapódással érnek földet. Nem értem még, mi történt, de a körülöttünk lévő házak sorra robbannak fel. Remegő kézzel veszem elő a mobilomat és hívom újra anyámat, majd amilyen gyorsan csak tudok, a háza felé igyekszem. - Vedd fel, vedd fel, vedd már fel! – mondogatom magamban. - Igen, tessék? - Anya, azonnal gyere ki a házból! - Kicsim, te vagy az? Hol vagytok? Képzeld, muffint sütök nektek, hogy... - Anya, gyere ki az utcára, kérlek! Néhány méter választ el a háztól. - Mi történik? - Nem hallasz, anya? Gyere már ki! Anyám ekkor leteszi a telefont, és meglátom őt az ablakon át. Ahogy sántikálva közeledek az ajtó felé, anyám kilép rajta. Ekkor megállok és leülök a földre. Ő pedig mellém lépdel, szeméből sugárzik az értetlenség. Hogy ő is azt kérdi magától: miért? Zihálva nézek fel rá, aztán a házra. Újabb sípoló hang hallatszik, s visszhangzik a sötét ürességben. A tőlünk csupán pár méterre álló szilárd építmény pillanatok alatt semmivé lesz, s porai, akár a köd az égen, csakúgy terülnek szét a barna talajon. | |
| Anonymus (1596) 12.11.01 23:06:01 | ||
|
Anya térdre borul mellettem és üveges tekintettel bámulja az élete során nehéz téglákkal megépített otthon hamvait. Megrázza a fejét, szemébe könnyek szöknek. Én is sírnék. De nem tudok, könnyeim úgy fogytak el, mint az utca házai.
Újra felállok, remegő lábakkal, lassan megfordulva nézek körül. Az utcákon már tömegek, családok mozgolódnak, a porokon taposva, a remény kiveszett szemükből. Talán ez tényleg háború. Megint írni kezdek a telefonomba. Ezúttal a rendőrség számát. - Rendőrség? Jelenteném, hogy paranormális jelenségeket észleltem a Cupplé utcában. - Kedves hölgyem, kérem, Ön nem nézte a híreket? Azonnal költözzön el a városból, az országból! Hagyja el a kontinenst is, amilyen gyorsan csak tudja! A vonal ebben a pillanatban megszakad. Egy ismeretlen férfi fut el mellettem, és a kezembe nyom egy gépfegyvert. - De én nem... Nem törődik velem, már fut is tovább. A házak a szomszédos utcákban is sorra robbannak fel. A sűrű tömegben nem találom a férjemet. Levegőm fogytán már, holttesteket látni az utakon. A világ forog velem, anyám arca elmosódik, nem érzem a lábam. Arcom az ég felé fordítom, és erős ütést érzek a tarkómnál, most már minden sötét, semmit nem látok. [...] - Hol vagyok? Szétnézek, fehérruhás emberekkel vagyok körülvéve. Egy alacsony nő lép mellém és a homlokomra teszi a kezét. - Magyarországon van, budapesti kórházban. Tudja, hogy mi a neve? Magyarországon? Újra itthon? Bólintok, de nem válaszolok. - Tudja, hány éves? - Huszonhét. - Emlékszik, mi történt magával? - Olaszországban voltam és a férjem... vagyis édesanyám háza... valóban megtörtént? Az emberek... - Rövidtávú emlékezetkiesése van, a fejsérülés okozhatott károsodást az agy egyes részein. Vizsgálatokra lesz szükségünk, hogy megtudjuk, lett-e komolyabb baja. - Nem kell vizsgálat, látni akarom a férjemet. Hol van a férjem? A nővérke szomorúan néz rám. Újabb robbanást hallok. Nem szűnnek ezek a hangok, egyik a másik után, a visszhang folyamatos, szakadatlan. - Kérem, pihenésre van szüksége. - Figyelem! Figyelem! – hallatszik a hangosbemondóból. – Mindenki azonnali hatállyal szíveskedjék elhagyni a kórházat! Ismétlem, mindenki hagyja el a kórházat! Ápolóm - velem mit sem törődve - kirohan az ajtón. Az üvegajtó előtt orvosok és betegeik egyaránt elfutnak, ügyet sem vetve azokra, akik nem tudnak lábra állni. Lassan felkelek és összeszedem a holmimat, amiket az ablak mellé tettek. Ahogy kilépek a kórteremből és balra nézek, egy hatalmas lángcsóvát látok felém közeledni. Néhány centiméterre tőlem megszűnik, majd egy újabb robbanás a kórház másik szárnyát földig rombolja. Menekülnöm kell. Próbálok minél gyorsabban a lift felé menni. Megnyomom a gombot, hamar ideér a felvonó. A bejárati ajtón kiérve megint fuldokolni kezdek. Mi lehet a levegőben? Az utcán alig áll még néhány ház, mindenfelé emberek, sebesültek vannak. A porrá zúzott házak mellett itt-ott látni holttesteket, járművek őrült sebességgel hajtanak át a tömegen, eltiporva mindenkit, akinek nincs autója a meneküléshez. Egy idősebb, ősz hajú ember reszketve lép oda hozzám, karján piroslik a vér, ruhája szakadt, arca fekete a sok piszoktól. Levegőért kapkodva ragadja meg a vállam és szembefordít magával. - Megmondták, ők megmondták, hogy itt a világvége! Eljött, most mindennek vége. - Nem lesz vége a világnak – próbálom megnyugtatni, de magam is belátom, hogy lerí rólam az ellentmondás. - De, de igen, vége lesz. És mindezt csak azért, mert telhetetlen az emberi faj, nekik soha semmi nem elég. - Azt akarja mondani, hogy a világ miattunk pusztul el? - Nem, nem maga miatt. Maga jó ember, maga biztosan jó ember. De az emberek, az emberek irigyek és kapzsik, és nem érdemlik meg az életet. Mindenki gyilkos. Nem érdemlik... Nem. Elenged és hátrálni kezd, majd a tömeggel ellentétes irányba fut. Nem érdemeljük meg, hogy éljünk? Nem hiszem el. A tömeggel egyező irányba kezdek lépkedni, néha-néha hátrapillantva, hátha megtalálom az öreget, hogy elmondjam neki, ezt nem az emberek okozták. De hol van Dave? És hol van édesanyám? Tőlünk nem messze látható, hogy hatalmas vihar közeleg a főváros felé. Félelmetes, fekete felhők... Még sosem láttam ehhez hasonlót. Dörrenések, lövések hallatszódnak a távolból. A puska a vállamon van. Lőjek? De mire kéne lőnöm? Az emberek műve a világvége? Az emberek egymásra lőnek? De ha lőnék is, mit érnék vele? Senki vagyok én az emberiségben és nem menthetem meg a világot. Ártatlan életeket miért vegyek el hiába, s miért tapadjon vér kezemhez, ha az le nem mosható utána? Családokat miért választanék szét szülők vagy gyermekek halálát okozva? Gyilkos vagyok tán? Én is az volnék? Az öregnek nincsen igaza. A fejlett világban már elképzelni sem tudtam, hogy az ember saját ellenségévé váljon, s ha mégis megtörtént, akkor visszafordítható. Amíg nincs késő még, amíg még remény fűződik az emberi jósághoz, addig nem adom fel. | |
| Anonymus (1596) 12.11.01 23:06:33 | ||
|
S ha kell, hát harcolni fogok azért, hogy a világ megőrizze kincseit. Küzdeni szavakkal... küzdeni fegyverrel... menekülés közben felvenni a harcot az apokalipszissel. Mindezt egy saját életemnél magasztosabb cél érdekében: a világ megmentéséért. Áldozatok árán elérni azt, amit másnak nem volt mersze megtenni. S így túlélni, vagy meghalni egymással. A célt máris elértük, ha ez vezérel mindenkit.
De az emberek gyávák. Félnek a kockázatot vállalni, s félnek jobbá tenni a világot úgy, hogy az ellen vegyék fel a harcot. Az emberek félnek. Én is félek... Felnézek a földről, s látom: az emberek egymásra lőnek. Gyenge testek hullnak a földre, s könnyek patakja csordogál a kövek közt. Sikolyok visszhangzanak, a portól semmit nem látni. Meg-megbukva követem a tömeget, lábam már alig bírja az iramot. Egy parkba érünk ki, mely még a télben is zöldellő növényekkel tarkított. Mély lélegzetet veszek, a tüdőm megtisztul. Sebesültek hada ül a parkban, rettegnek. Egy kamion áll meg a padok mellett, rendőrök szállnak ki belőle. - Emberek! Emberek, figyeljenek rám! – beszél az egyikük egy hangosbemondóba. Síri csönd lesz, mindenki feszültem bámul a tisztre, aki remegő térdekkel nézi a kétségbeesett tömeget. - A robbanásokat egy kémiai szerves gáz okozta, ami a központi fűtőrendszerben gyulladt be. Azok, akiknek otthonában a fűtés gáz alapon működik, veszélyben vannak. A házakat bármelyik pillanatban elboríthatja a kísérleti gáz által okozott tűz. Kísérleti gáz? Valóban emberi hiba miatt fordul ellenünk a világ? Mert egy gázzal kísérleteztek a tudomány fejlesztésének érdekében? - A gáz Európában, Ázsiában, Ausztráliában és Dél-Amerikában terjedt el. Az amerikai kontinens többi részében földrengések, vulkánkitörések indultak meg a robbanásokat követően. Az egyetlen biztonságos hely Afrikában van. Megpróbáljuk a túlélőket oda szállítani, de kérem, őrizzék meg nyugalmukat! A tömeg egyszerre mozdul. Ha jellemezni lehetne ezt a pillanatot, az egyetlen szó, ami nem lenne képes leírni: a nyugalom. Egy nő mellém lép. - A kísérletezés okozza a robbanásokat? – kérdezi, szemében rémület és düh tükröződik. Tovább figyelem a rendőrt, aki az autó tetejére áll, s az ég felé tartja fegyverét. Meghúzza a ravaszt. Az emberek megállnak, újra rá néznek. - A kísérlet közben komplikációk léptek fel. Szakemberek megkezdték a fűtőberendezések tisztítását, hamarosan visszatérhetnek otthonaikba. - Otthonainkba? A házainkat földig rombolták! – kiált egy férfi, és fegyvert ránt. - Uram, kérem, aggodalomra semmi... A rendőr elhallgat, mert mellkasát lövés éri. Az autó tetejéről úgy hull a földre, amint könnycseppek süllyednek a puha homokba. Ember ember ellen fordul, aki még tud, fut, amerre lát. A park harctérré válik, vér folyik mindenütt, kiáltásokat hallani, a robbanások már-már csupán néhány másodpercnyi eltéréssel követik egymást. Egy hangos dörrenés után valami éles fúródik a lábamba, nem tudok tovább állni, oldalra esek. Eltaláltak. Egy ismeretlen fut hozzám és leguggol mellém. - Semmi gond, nyugodjon meg! – mondja és fecskendőt kap elő kabátja zsebéből. A tűszúrás által okozott fájdalom szúnyogcsípésnek tűnik csak lőtt sebem mellett. A férfi leveszi a sálját és a lábam köré tekeri. Szó nélkül felsegít, majd felkapja a holmimat. - Jöjjön velem! Bólintok, de ő ekkor elfut, és én nem érhetem utol. Barna kabátja hátulján egy fehér kör van, közepében egy zöld háromszöggel. A folyó megáradt, emberek fulladnak vízbe. Egyre kevesebben mozognak az utakon, lassan már nincs épület, ami stabilan állna még. Egy kisebb híd alá bújt néhány ember. Én is feléjük bicegek, és szó nélkül leülök. A Föld hátát végigrázza valami, a kis híd megremeg, majd kövei elénk hullanak. Már estefelé jár az idő, és egyre hidegebb lesz idekinn. Nem érzem a lábamat. A fájdalom eltűnt, helyébe egy semleges érzés lépett. A köré tekert szürke sál mostanra már vérvörös, átázott. - Jól van? Hiszen maga reszket – néz rám a mellettem ülő nő. - Igen, igen persze. A híd alól pont rálátni a Parlamentre, mely hirtelen a lángok martaléka lesz. Tűzbe borul megannyi épület, hidak és utcák, a városból végül semmi nem marad. Mindenem odaveszett, és én már gyáva vagyok tovább küzdeni. Talán az öregnek igaza volt abban, hogy minden ember gyilkos. De nem tudta, hogy teremtő is. Ember rombolta le, amit ember teremtett. A Föld pedig Isten alkotása, s ezáltal csak ő pusztíthatja el. Több tíz kisbusz halad el előttünk, ablakaikból sebesültek néznek ránk. Felállok, integetni kezdek az autóknak – jelezvén, hogy én is fel akarok szállni. Az egyik megáll, ajtaja kinyílik. Itt a lehetőség a menekülésre. A mellettem ülő nő elkapja a karom, mikor épp indulni készülök. - Várjon! Kérem, írja le a számát! Ha túlélem, hadd hívjam fel! – felém nyújtja a telefonját. | |
| Anonymus (1596) 12.11.01 23:07:10 | ||
|
Elveszem, és bepötyögöm a mobilom számát.
- Köszönöm! - Sok sikert! – mondom, majd botladozva indulok a busz felé. Mikor felszállok, az ajtó becsukódik, a motor felbőg és elindulunk. Elhagyjuk a sötét utcákat, csak a repülőtérnél állunk meg. Ez is ugyanolyan kihalt, az irányítóközpont lángokban áll. Néhány repülő csupán, ami még felszállni képes. Elindulok az egyik felé, felbicegek a lépcsőjén és leülök az egyik üres helyre. Pár másodperccel később a gép felszáll és az utaskísérő a mikrofonba kezd beszélni. - Köszöntjük utasainkat! A földetérés Afrikában történik, ha addig bármire szükségük van, nyomják meg a piros gombot! Kellemes utazást kívánok. Hogy lehetne kellemes az utazás, ha az, amit hátrahagyunk, örök nyomot éget belénk, s utunk végéig kísérteni fognak a képek, melyeket kitörölni igyekszünk majd emlékeinkből? Lehunyom a szemem, mert nem akarom látni a porrá égett városokat. Egész Magyarország áldozat. Ahogy az óceán felett halad el a gépünk, tisztán látni, hogy többméteres hullámokban tör partra a víz. Gyakran a nyílt tengeren is hatalmas hullámfalak alakulnak, a víz színe megváltozott. [...] - Hol vagyok? – kérdezem, mikor újra felébredek. - Ne aggódjon, Afrikában van, biztonságban van. A robbanások hangja, a sípolás, a lövések és puskadörrenések megszűntek. Meleg van. Felülök, és körülnézek. Kicsit homályosan látok még, de felkelek és kimegyek a kis sátorból. Sok ismeretlen ül a homokban, sérültek, gyerekek, sokakat a gépen is láttam már. Egyszer csak megpillantok egy embert. Ismerősnek tűnik. Háttal áll nekem, s hasonló kabátot visel, mint amit a megmentőmön láttam. Barna, s a fehér kör közepén egy zöld háromszög. Felé indulok, ekkor ő megfordul és odajön hozzám. - Hogy van? - Már sokkal jobban. Én csak szerettem volna... - Várjon! A vállán hordott utazótáskából egy kisebb retikült vesz elő. Az én táskámat. Kezembe nyomja és elmosolyodik. - Köszönöm – mondom, de nem tudok tovább beszélni. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg neki, az életemet mentette meg. - Ugyan, maga is megtette volna. És íme, a mondat, amit minden megmentő el akar fogadtatni magával. De én nem vagyok hős. Csupán egy túlélő, s túlélni sem magamat segítettem. Az öregnek nem volt igaza, nem mindenki gyilkos. Ez az ember ismeretlenül mentett meg engem, nem tudhatta, hogy nem fogom lelőni. Nem tudhatta... Mert mindnyájunkban él: Fegyverrel vagy érvekkel, harc árán menekülni, közben áldozatot hozni magasztosabb célért. Így elkerülni a halált, vagy meghalni egymásért. Ez az, ami meghatároz minket. S ez az, ami megkülönböztet egymástól. Ő értem kockáztatta az életét. - Jöjjön velem! Elindul, én pedig utána bicegek. Egyszer-kétszer hátranéz, majd megáll és szembefordul velem újra. - Sajnálom a lábát – mondja. - Ne sajnálja! Maga megmentette. A robbanások előtt is sántítottam. Egy műtét alkalmával kivágták a combizmom egy részét. Nem volt tökéletes a lábam. - Pesti Szilárd – nyújtja a kezét felém. - Ciello Míra. Megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám. - Halló, tessék? A hívóm örömteli kacagásban tör ki, de hallom, hogy könnyeket ejt. Ekkor rájövök: a kis híd megvédte őket az apokalipszistől. S így, amit ember teremtett, embert oltalmazott. Egykor féltem harcolni. De nem hátrálok meg többet. Mert én is túléltem. Komikat szívesen fogadnék  Akár kritikát is ^^ | |
| vallerveronika (44891) 12.11.02 07:54:37 | ||
|
sziasztok!
Írókat, és riportereket keresek! Több info: http://cms.allatiak.webnode.hu/csapatunk/ (Azért ide raktam mert aki ide betesz történetet az többségében jól fogalmaz. | |
| vallerveronika (44891) 12.11.02 08:02:03 | ||
|
Bocsi, itt van jól:
allatiak.webnode.hu/csapatunk/ | |
(aktuális oldal: [ 479 ], összes oldal: 579, Hozzászólások: 8672)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [476] [477] [478] [479] [480] [481] [482] [483] ... [573] [574] [575] [576] [577] [578] [579]
