 |
Fórum - Alkotók Kuckója
Nem lovas irományok (versek, novellák...)
| galopp4000 (1515) - 1. 11.10.21 19:02:17 | ||
|
Fuu... beraknám a sztorim, de csak rövidebb karakterszámot enged meg :/ | |
| Dicsőség-Útja (84917) 14.05.02 08:58:56 | ||
|
Tudom. Direkt csináltam ilyenre. Nem árulok el benne semmit a történetről, hogy legyen értelme elolvasni... | |
| Ayu (14099) 14.05.02 13:04:40 | ||
|
Ó, értem :) Oké | |
| Tündi825 (79051) 14.05.02 18:31:44 | ||
|
Dicső: én elolvasnám:)) Nem baj, hogy nem szerelmes történet, úgysem szeretem azokat, mert túl “nyálasak“ néha. Brrrr. Bocsi, ha valaki szeretné őket, ez az én saját véleményem, attól még egy szerelmes történet is lehet jó:)
Szóval, Dicső, várom már, hogy betedd!:)) | |
| zsófics (75588) 14.05.10 13:51:00 | ||
|
Dicső: Kezdd el! | |
| SuiteStjarnamne (86314) 14.05.21 19:22:16 | ||
|
Sziasztok!
Valószínűleg senki nem fog felismerni mivel újra kezdtem a játékot, mert a régi felhasználómba nem tudok belépni.Doris lennék és visszatértem!Folytatném a menyországból pokol történetemet és mivel nemsokára kés a 7.fejezet hozom is nemsokára :) See you sonn, guys :3 | |
| Flémó (80958) 14.06.05 15:08:28 | ||
|
Remélem még nem merültem feledésbe a Jaguárral együtt.
Ha még érdekel titeket, holnap hozom a következő fejezetet. | |
| Tündi825 (79051) 14.06.05 18:14:49 | ||
|
Flémó: Én az elejét nem olvastam, valahol a közepénél csatlakoztam az olvasásába, de érdekes történet, hozd a kövi részt!!!:) | |
| Flémó (80958) 14.06.06 14:02:58 | ||
|
Elfogva 14.
Hirtelen valami kötél szerű tekeredett Jaguár lábai köré. A lány előre esett, és nekivágódott a betonnak. - Ó, hogy az a ... - és káromkodott. Indiánbarátja hátra felé tekingetett, és ijedtek tűnt. Jaguár alighogy lefejtette a lábáról a kötelet, erős kezek szorították a földhöz. A lány felszisszent, és fújt, mint a dühös macska. Mrs. Luchinda, és annak emberei álltak vele szemben. Éppen Bölényszemet próbálták ártalmatlanná, tenni, miközben a fiú hősiesen harcolt. Jaguár szemében lángolt a harag, úgy érezte teste is felforrósodik a dühtől. - Engedjenek el, maguk barbárok! - ordította. - Éppen most, mikor újra a markunkban vagy? - kérdezte mézesmázos hangon a nő. - Azt már nem! Tudod te milyen különleges vagy? Már hogyan is tudnád, hiszen mindent elfelejtettünk veled! - és megvetően vigyorgott. - Ne is fáradjon! - morogta a macskalány. - Tudok az egészről! A nő arcáról lefagyott a mosoly. Vonásai megkeményedtek, a lány látta, hogy sikerült felhúznia. Hát tovább próbálkozott. - Hamarosan úgyis a jól megérdemelt helyükre fognak kerülni... - nevetett erőltetett hangon Jaguár. - rács mögé... - Jól mondtad! - kiált fel Mrs. Luchinda. - A jól megérdemelt helyre fogunk kerülni, ahogyan ti is. Ti a PGYMI egyik cellájába az alsó szinten, mi pedig kedveském, a világ tetejéről nézzünk majd le mindenkire a Föld nevű sárgolyón! - a nő olyan közel hajolt a lány arcához, ahogyan csak tudott. - A világ tetejére? - kiabálta a nem rég elfogott indián. Most ő is a földön hevert, az egyik fekete öltönyös férfi éppen a kezét kötözte össze. - És mondja, mégis hogyan fog maga szörnyeteg odakerülni? Mrs. Luchinda ördögi nevetést hallatott. - Tudjátok, van egy legenda, miszerint születni fog egy gyermek a világra, aki majd a macskák között fog élni az dzsungel mélyén. Aki ezt a gyermeket birtokolja, és a szívét elégeti, annak a kezében lesz a Föld népének a sorsa, tőle függ majd az emberiség élete. És ez az ember én leszek! Sajnos, Jaguár, a te szereped már nem lesz ilyen szívderítő ebben a történetben. De egy életet feláldozni, mi az, a világuralomhoz képest? - Maga elmebeteg! - morogta Jaguár, hegyes, macskás szemfogait kivillantva. - Majd meglátjuk ki az elmebeteg! - vigyorgott a rettenetes nőszemély. - És Mike szóljon be a központba, hogy viszem a foglyot, helyezzék készenlétbe a cellát, és az AKG - t! - adta ki az utasítást az öltönyös embereinek. - Mi az az AKG? - kérdezte az indián. - Te tudod? - Sajnos tudom... - felelte Jaguár. - Azt jelent Amnézia Keltő Gép... Akin használják, az mindent elfelejt az égvilágon... | |
| Flémó (80958) 14.06.06 14:03:48 | ||
|
Tudom, hogy rövid lett, de gyorsan kellett írnom.
Amúgy légyszi olvassátok el az előszót amit a Bármilyen más történetekhez írtam... | |
| barbeque_ (87059) 14.06.17 15:17:19 | ||
|
Az ágyamon feküdtem, megkönnyebbülten attól, hogy otthon vagyok. Egyedül élek, egy kis lakásban, London szívében. Kényelmes, meleg és elég erős a biztonság, szóval szerettem. A szép helyen felül, bár nem tudtam változtatni rajta, de mégis egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Fekete-fehér tévém volt, szóval a gondolataim nem képernyőn lévő képekkel teltek volna meg, késleltetve az alvásom. Ez nem segített. Meg sem tudnám mondani milyen műsor ment éppen, mert nem mutattam felé érdeklődést. Helyette inkább olyanon gondolkoztam, amiről nem akartam, de képtelen voltam kiverni a fejemből. Harry. Nem számít mennyiszer, de igyekeztem meggyőzni magamat a felől, hogy megijeszt engem. Tudtam, hogy nem kéne félnem: ő az intézményben tartózkodik. Soha nem lehet tudni, hogy milyen veszélyt okoz a biztonsági őröknek, nővéreknek abban a bolondokházában. Ez volt az oka, amiért féltem. Nem azért, amit tett. Az már megtörtént, és a félelem nem teljesen azokról a dolgoktól szól, amik már megtörténtek. Hanem azokról, amik megtörténhetnek... Hogy nem tudni mi fog történni, nem tudni mire képes valaki. Hogy nem tudni, mit hoz a végzeted. Harry figyelő szemével rajtam, ötletem sem volt, hogyan fog ez végződni. Valószínűleg semmi nem jöhet ki ebből, de még nem tudtam elhessegetni a félelmem. De nem a nyugtalanság volt az egyetlen érzelem, amit Harry felé éreztem. Volt valami egészen más is, valami, ami majdnem teljesen az ellentéte annak. De nem tudtam rátapintani. Talán kíváncsiság, vagy sóvárgás. Csábító természetet hordott magában, ami mellett nem tudtam elhaladni. Minden, kezdve az erős állkapcsától, a megdöbbentő magasságáig, vagy szikárságáig, izmos testéig. Lehet talán még a tökéletes cserzett bőre, vagy mélyzöld szemei, vagy a telt ajkai, és ahogyan végigcsúsztatja rajtuk a rózsaszín nyelvét, miközben beszél. Vagy a lenyűgöző kiálló kulcscsontja, vagy az, ahogy csábítóan szívja a cigijét, lassan kifújva a füstöt, minden egyes lélegzetnél. Nem beszélve sűrű sötét hajáról, és arról, hogy milyen jó lehet beletúrni a puha tincsei közé. És a mély rekedtsége a dörgő hangjának. Oké, nem. Állj – mondtam magamnak. Ő egy gyilkos. Ugh, miért kell ilyen kicseszettül vonzónak lennie? Ilyen gyönyörű test elpazarolva egy beteg félrecsúszott emberre. Oh igen, és gyűlölt ember. Szintén éreztem abból is egy adagot. Ez az egyetlen furfangos volt, mert nem tudtam a miértjét. Mindig azt néztem, amit a páciensek már elkövettek, tudva, hogy a múlt az múlt, segítettem nekik a javulásban. Ők csak betegek, és szükségük van a mentális gyógyulásra. De Harryt csak megvetem. Talán mert túl magabiztos, majdnem mintha büszke lenne a tettére. Önelégült, és öntelt. Nem mutatja jeleit annak, hogy őrült lenne. Mintha tudatosan tette volna azokat a szörnyű dolgokat, a többi beteggel ellentétben. Az is idegesít, hogy eléri, hogy elpiruljak. Dühös voltam rá vagy magamra ezért, nem tudom kire igazából. De Harry pontosan tudja, mit tesz, és tudom, hogy ez őrültség, de talán manipulálva vagyok. Majdnem mintha ahhoz alkalmazkodna, hogy ő a kontroll. És igen, a félelmem és vonakodásom ellenére az álmom tele volt egy őrült és vonzó emberrel. UI: Elnézést, ha a kép nagy, vagy valami más gikszer csúszott be az elején. ;) | |
| Victory (24965) 14.06.25 16:46:21 | ||
|
Sziasztok!
barbeque_: Nekem nagyon tetszik, bár eddig csak a részletet olvastam el. Sajnos, vagy nem sajnos nagy kedvenceim az ilyen történetek. Na, de én sem érkeztem üres kézzel. Van egy hülye, kis novellám, amit úgy gondoltam megosztok Veletek. (Részlet) “Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla. A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosítót használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta. De, amikor megvettem ezt a képet, akkor még az előbb említett két tárgy is hozzá tartozott! Mármint, a bohóc akkor még viselte őket. Jobbnak láttam elfordulni a képtől, így is tettem, szép lassan kisétáltam a szobából, s végig szemmel tartottam a falom oly békésen logó képet. Húsz perccel később egy kávé társaságában tértem vissza és szembesülnöm kellett a festmény hangulatváltozásával. A bohóc arcán gúnyos vigyor ült, fagyos kék szemeit egyenesen rám szegezte, aztán elnézett a szoba másik felébe. Még a kávémat is kilöttyentettem meglepetésemben.“ A teljes novelláért: katt ide! Vagy ha nem nyitja meg: http://phantasyworld-96.blogspot.hu/search/label/Szobat%C3%A1rs | |
| Dicsőség-Útja (84917) 14.06.29 11:01:13 | ||
|
Victory: én elolvastam... :) | |
| Mohito (86536) 14.07.01 19:32:29 | ||
|
Sziasztok! Új történettel jönnék! Hamarosan csinálok hozzá egy honlapot is, ahol előbb el lehet majd olvasni a fejezeteket! Előtte viszont megvárnám a Ti véleményeteket! Betettem a Bármilyen egyéb alkotás ami nem illik a többi témába fórumba is! Csak három részben tudom betenni :)
 Az út szélén lépdeltem. Egy autó elhajtott mellettem, és lefröcskölt. Utána morogtam, de nem strapáltam magam. Már megszoktam, hogy figyelembe sem vesznek. Legalábbis ebben az alakban. Emberként szépnek számítottam. De, ahogy az rend összes tagja mondja: „Egy kóbor kutya senkit sem érdekel!”. Nem volt kellemes ilyen hidegben a hóban járkálni, de a kötelező gyakorlat az kötelező. Szerencsére ez volt az utolsó, ha itt jeleskedem, már nem leszek többet tanonc. Időközben beértem az erdőbe. A hó itt is uralkodott, bár sokkal vékonyabb rétegben fedte a földet, mint egy mezőn, ahol fának nyomát sem látni. Zajt hallottam a hátam mögül. A levegőbe szagoltam: Ez egyértelműen William. Megfordultam, és szembenéztem a nagy fekete németjuhásszal. - Most nem menekülhetsz! - acsarogta, és támadásba lendült. Jól ismertem a harci stílusát, rengetegszer próbált már rajtam ütni, hogy legyőzésemmel ő legyen a tanoncok üdvöskéje, és átvehesse a jövőbeli vezér pozíciómat. Jó volt, de túlságosan bízott magában, nem volt ott mozdulataiban a tisztelet. Mélybarna szemeivel egy pontot keresett, ahol rám vethetné magát, de kiléptem az útjából. - Gyors vagy, de nem elég gyors! Figyelj oda az ellenfeledre, és járj mindig egy lépéssel előtte! - mondtam neki cinikusan. - Mintha már mondtad volna „párszor”! - válaszolta. Ez igaz volt, mivel minden alkalommal, mikor akciót indított ellenem, megjegyeztem neki ezt-azt. - Ha megfogadnád a tanácsomat, talán nem szajkóznám folyton. - Nem kell tőled semmi! - vakkantotta, és nekem ugrott. Bele karmolt az oldalamba, majd mellettem ért földet. Nem kellett több, én is megtámadtam. Beleharaptam a torkába, mire ő hangosan felvonyított. Szerencsére az erdő közepén egy ember sem hallhatta harcunk zaját, de a szűkölésre biztosan jönnek még páran, amit nem szeretnék. Igaz, hogy kisebb erőfeszítéssel le is győzhetném őket, de az én stílusom mindig a „várd ki, amíg a többiek elintézik egymást, csak utána támadj a legjobbra” volt. Néha sor került amolyan „akadálymentesítő” harcokra, de sosem szerettem én megritkítani a résztvevőket. Mások persze szerettek kiállni egymás ellen, sőt, néha még durvább összecsapásokra is sor került, ahol valaki akár az életét is vesztette. Gyorsan emberi alakor vetten fel, és dobtam egyet Williamen, aki még a levegőben szintén felvette „rokonszenvesebb” formáját. Nekem rohant, és mikor testemnek ütközött, visszaváltozott, hogy belém haraphasson. Diadalittasan a fejem irányába kapott, de nagy meglepetésére én gyorsabb voltam. Kezemmel elkaptam a jobb mellső mancsát, és bár erősen küzdött ellene, levetettem magamról, majd ismét felvettem kutya alakomat. A földre terítettem, majd egy gyors harapással egyik hátsó lábán sebet ejtettem, hogy ne tudjon utánam jönni. Hátat fordítottam neki, majd az erdő sűrűjébe futottam, hogy ott várjam ki a harc kimenetelét. Kicsit túlkalkuláltam magamat, mert egyre kevesebb fa mellett rohantam, míg végül az országúthoz értem. Gyorsan körülnéztem, hol juthatnék vissza legegyszerűbben a rengetegbe, mivel a járt úton nem mehettem, lehet, hogy valaki kiszagolta a nyomomat, és követ. Hirtelen egy kislány kiáltása törte meg a csendet: - Vau, vau! - sipította magas hangján. Oda kaptam a fejemet. Túrázók. Csak ezt ne! - Igen Jessica, az ott egy kutya! - válaszolta neki egy idősebb nő. - Méghozzá egy Ír szetter. - fontoskodta egy kislány. Alaposan szemügyre vettem a családot. Egy kétéves gyerek, akit anyja a kezében hozott, egy talán tíz éves lány, és egy magas, zöldszemű, velem egykorú fiú. A családfő nem volt velük, talán más dolga akadt. - Szép. - szólta a fiú. – Biztosan nem kóbor. Talán hazavihetnénk, és holnap elvihetjük egy menhelyre, hogy beolvassák a chipjét. - Ne! - kiáltottam, bár ők nem értették meg. Ha elvinnének, az szörnyű következményekkel járna. Nem tudok tíz óránál több ideig kutya alakban maradni, önkéntelenül is visszaváltozom. De ha ezt nem látnák meg, akkor sem tudnék gond nélkül újra átalakulni, mert ha így változunk emberré, valamiért egy órán keresztül úgy kell maradnunk. Tehát semmi menekvés. A futás is az eszembe jutott, de a lábaim gyökeret vertek. - Látod anya? Neki is tetszik az ötlet! - nézett kérlelően az idősebb lány. - Na, jó! Végül is nagy a ház, elfér benne még egy lakó, még ha egy napra is. De mivel James ötlete volt, neki kell meggyőznie apát, és az ő szobájában kell aludnia a kutyának, mivel nem szeretném, ha Carlossal lenne egy kis vitája. Nagyon domináns az az energiabomba. | |
| Mohito (86536) 14.07.01 19:32:56 | ||
|
- Vállalom - nézett megadóan a fiú, akit ezek szerint Jamesnek hívtak. Odasétált hozzám, és megsimogatta a fejemet.
- Hogy hívjuk, amíg nálunk van? - okoskodott ismét a tíz éves kislány. - Tied a döntés Emma! - mosolyogta az anyuka. - Hogy tetszene a Siva? - Nekem mindegy. - mondta a fiú, aki mellettem állt, és simogatott. - Tetszik! - lelkesedett fel a társaság legidősebb tagja is. James keze hirtelen megállt. - Van egy karmolás az oldalán! Nem olyan mély, le tudjuk ápolni otthon is, Carlosnak is volt már ennyire „súlyos” sebe, amikor hasra esett egy agility akadályban. De azért vigyázni kellene vele, nehogy elfertőződjön, mert akármilyen pici a vágás, nagy betegséget is el lehet kapni egy fertőzéstől. - Inkább hozd a kezedben! Nem olyan nagyméretű! - intézkedett rögtön az anyuka. Már esélyem sem volt a menekülésre, bár bátorságom nem jött meg addigra sem, a lábam most is cövekelt. James felemelt a földről, és a család tovább indult. Az ütemes lépésektől elszenderedtem. Egy autó zúgására ébredtem. Nem tudtam, mennyi időm maradt a lebukásig, de már sötétedett, így valószínűleg éjszaka, vagy reggel változom vissza eredeti alakomba. A kocsiból talán negyvenéves férfi szállt ki, és kinyitotta a csomagtartót, ahova James betett. Az apa elég nyugodtan reagált, biztosan telefonon tájékoztatták a helyzetről. Az ajtó becsapódott az orrom előtt, a bátorságom pedig elérkezettnek látta az időt, hogy elég erőt adjon a futásra. Sajnos már késő volt. Az autó elindult. Fél óra kocsikázás után hirtelen megálltunk. - Megjöttünk! Lányok! Ébresztő! - kiáltotta el magát az apa. Pár másodperc múlva nyílt a csomagtartó, mire én rögtön kiszökkentem. A menekülésemnek egy kerítés állta az útját. Lőttek a tervemnek, itt kell maradnom, és megvárnom, hogy lebukjak. Egy idegen szag csapta meg az orromat. Abba az irányba néztem, amerről éreztem, és egy Golden Retriverrel találtam magam szemben. Rögtön éreztem rajta, hogy ő tényleg kutya, ez a valódi alakja, mint ahogy ő is rajtam, hogy ez csak egy „álca”. - Nocsak-nocsak! Egy animátor! - kezdte a beszélgetést. Nem hökkentem meg, azon, hogy tudja, ki vagyok. Minden állat tisztában van a létezésünkkel, egyedül az emberek nem tudnak rólunk. - Hol szedtek össze? És egyáltalán minek jöttél velük? - bombázott meg a kérdéseivel. - Lebuktathatod az egész fajodat! - Nem tehetek róla! Elcibáltak, úgymond. - mentegetőztem. - De a fiú szobájában fogok aludni. Nem tudom, mennyi időm van még, valószínűleg éjszaka alakulok át. Aztán várok egy órát, és vissza is változom. - És mi lesz, ha napközben buksz le? Ugye azt te is tudod, hogy nem csak tíz órát leszel itt? - Ezen még nem gondolkodtam. Valahogy majd megoldom. - Sok sikert! Ehhez én nem asszisztálok! - bólintott, majd sarkon fordult. - Gyerekek! Már tizenegy óra van! Nyomás az ágyba! És semmi hangoskodás, mert felébresztitek Jessicát! És James! Vidd Sivát is! - Rendben anya! - válaszolta a fiú, és a nyakamba csatolt egy nyakörvet. - Ez csak ideiglenes kislány! Nyugi! - mondta, mikor látta az ijedtségemet. - „Hiszen én a rend legjobb harcosainak egyike vagyok, nem holmi öleb!” - gondoltam, mikor a fiú a nyakmadzagomnál fogva terelt fel a szobájába. Az emeleten az első ajtó jobbra. Jegyeztem meg magamnak. Beléptünk a helyiségbe. Tágas szoba, méregzöld falakkal, amik természetesen tele voltak ragasztgatva képekkel, és poszterekkel. Bal oldalt a falnál egy íróasztal, amin papírok és egy laptop hevert. Jobb oldalt pedig egy hatalmas franciaágy. Az egyik sarokban egy hatalmas polc állt, tele könyvekkel. James ledobta magát az ágyra, és rám nézett. - Gyere kislány! - ütögette meg maga mellett az ágyat. Én „jó öleb módjára” felugrottam mellé, és összegömbölyödtem a takarón. A fiú előkapta telefonját, és vadul nyomkodni kezdte. Én álomba szenderedtem a sűrű nap után. Minden gondolat kiürült a fejemből, csak aludni akartam, és már az sem érdekelt, hogyan oldom meg a problémámat. Egy idő múlva félálomba riasztott fel, mikor James felállt az ágyról, de ahogy kilépett a szobából, ismét vissza aludtam a csövekben meginduló víz egyenletes zajára. Talán fél óra telt el, mikor a fiú visszajött, és ismét ráfeküdt az ágyra. Haja egy kicsit még vizes volt a fürdéstől. Ismét elővette mobilját, és folytatta az éjszakai közösségi életét. | |
| Mohito (86536) 14.07.01 19:33:05 | ||
|
Másfél óra múlva lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát, betakarózott, és elaludt.
Felcsörrent egy ébresztő óra, de talán három másodpercig szólt, valaki rögtön lecsapta. Kinyitottam a szemeimet, és körül néztem. Megnyújtóztattam kezeimet, és megszólaltam: - Jó reggelt! - várjunk csak! Hol vagyok? Ez nem a megszokott fehérre meszelt szobám a rend házában, amit két másik lánnyal osztok meg! Hiszen tegnap elhurcibáltak egy távoli helyre! De már késő volt. James megfordult, és egy szakadt ruhájú, narancssárga hajú lánnyal, vagyis velem szemben találta magát. - Csak ne ordíts! - mondtam ijedten, nehogy esetleg lebuktasson. - Mindent elmagyarázok! - a fiú elkerekedett szeme ide-oda járkált rajtam. Szólásra nyitotta a száját. - Arra szükségem is lenne! De ne itt! Ma én sétáltatom Carlost, a többiek még alszanak. - gyorsan felállt, letépett egy cetlit az asztalon lévő papírhalom egyik tagjából, és ráfirkantott egy üzenetet. - Gyere! - mondta, és lefutott a konyhába, majd a papírt a hűtőre tűzte. Én követtem. Kimentünk az udvarra, ahol Carlos már várt. Önelégülten bámult rám. - Egy kicsit drámaiabb lebukásra számítottam! - vakkantotta nekem. - Nem szerettem volna a kedvedre tenni. - válaszoltam. - Na, jó! Ez már enyhén furcsa! - szólt bele a beszélgetésbe James. - Magyarázatot ígértél, szóval hallgatlak! | |
(aktuális oldal: [ 42 ], összes oldal: 81, Hozzászólások: 1206)
[1] [2] [3] [4] [5] [6] ... [39] [40] [41] [42] [43] [44] [45] [46] ... [75] [76] [77] [78] [79] [80] [81]
